— Nem ő ment tönkre, Margaret — válaszoltam én az elnémult férjem helyett. — A te családi vállalkozásod ment tönkre. A cég, amit te és a többi rokonod az elmúlt öt évben felelőtlenül széthordtatok, miközben Markra hárítottátok az összes adósságot. A bank három héttel ezelőtt azonnali végrehajtást rendelt el a házadra és a teljes családi vagyonra. Mark hozzám jött sírva. Hozzám jött, mert a „tökéletes anyja” és a „szerető családja” nem tudott másítani a helyzeten.
A vendégek között halk, döbbent durmolás indult meg. Mark nővére és a sógorai egymásra néztek, az arcukról eltűnt a gúnyos mosoly.
— A borítékban lévő dokumentum — folytattam, s a tekintetemet Margaret rekedt, megszeppent arcára szegeztem — az én személyes megtakarításomból és a saját ingatlanom eladásából származó háromszázezer dolláros törlesztési igazolás. Én fizettem ki a bankot. Én mentettem meg a házadat a kényszerárveréstől tegnap délután. A saját nevemet adtam garanciaként, hogy a fiad ne kerüljön börtönbe a családi cég adócsalási ügyei miatt.
Margaret szája félig nyitva maradt. Tehetetlenül pillantott a kukában heverő tálalóra, majd a kezemre, amin már nem volt ott a házassági gyűrűm.
— A gyűrűd… — suttogta Mark, ahogy végre észrevette az ujjamat. — Hol a gyűrűd, Sarah?
Elővettem a boríték utolsó, negyedik papírlapját, s rátettem az asztalra, pontosan Margaret borospohara mellé.
— Ez a válókereset, Mark — mondtam csendesen. — És egyúttal a követeléskezelési megállapodás. Mivel Margaret a teljes rokonság előtt világossá tette, hogy az ő szemszögéből nézve én nem gondoskodom rólad rendesen, úgy döntöttem, elfogadom az ítéletét. Mától kezdve nem gondoskodom rólad. És nem gondoskodom a családotok adósságairól sem.
— Sarah, ne! — ugrott fel Mark az asztaltól, s megpróbálta megragadni a kezemet, de visszaléptem. — Kérlek! Anya nem tudta! Nem tudta, mit tettél értünk!
