“Nem félek éhezni, hanem hazamenni,” mondta a fiatal nő a földtulajdonosnak, miután megszökött nagybátyjától, aki két évig kényszerítette dolgozni egy állítólagos adósság miatt; Aztán kinyitott egy régi nyugtát, és minden megváltozott.

2. RÉSZ: A zsinórok titka és a múlt lezárása
A kis irodában hirtelen néma csend nehezedett a levegőre. A küszöbön beszűrődő délutáni napfény megvilágította Lucía arcát, amelyen a dac mögött most először villant át a sebezhetőség. Esteban nem szólt azonnal; mélyen a lány szemébe nézett, és hirtelen összeállt a kép. Minden apró részlet – az, hogy miért kerülte az aláírást, miért kérte, hogy olvassák fel neki az üzeneteket, és miként kísérte figyelemmel minden egyes centet a csuklóján lévő csomózott zsinór segítségével.

– A csomók… – kezdte halkan Esteban, miközben az asztalra könyökölt. – Azok a fizetéseid és a kiadásaid, ugye?

Lucía bólintott, és a szorosan összezárt ujjaira pillantott.

– A nagybátyám, Don Braulio, azt mondta, hogy a nevem aláírása mindenre jogot ad neki. Két évvel ezelőtt, amikor az apám meghalt, azt állította, hogy egy hatalmas adósságot hagyott ránk. Elvette a kis földünket, engem pedig magához kényszerített cselédnek, mondván, hogy így dolgozom le a tartozást. De soha semmit nem írt le hivatalosan. Minden alkalommal, amikor kérdeztem, csak azt mondta, hogy az adósság csak nő. Egy nap eltitkoltam egy kis pénzt, és elmenekültem, de rettegek, hogy egyszer megtalál és visszavisz.

Esteban arca megkeményedett. Ismerte a vidéken uralkodó kegyetlen szokásokat; tudta, hogy sokan, mint Braulio, kihasználják a szegények és az írástudatlanok kiszolgáltatottságát, papírok nélkül tartva őket rabszolgaságban.

– Nem kell félned tőle többé, Lucía – mondta Esteban határozott, megnyugtató hangon. – Ez a birtok biztonságos. És ami a nevedet illeti… ha akarod, megtanítlak írni és olvasni. Senki sem zsarolhat meg azzal, amit nem ismerhetsz.

A lány szemeiben megcsillantak a könnyeik, de ezúttal a megkönnyebbülés és a remény könnyei voltak azok.

A vihar előtti csend és a váratlan vendég
A következő hetekben a Rancho La Encina élete új ritmust vett fel. Estebannak köszönhetően Lucía esténként, miközben a kecskék már nyugodtan pihentek a karámban, a konyhaasztalnál ült, egy tollal a kezében, és lassan, de biztosan vonalakat, betűket rajzolt a papírra. Az első szó, amit tökéletesen le tudott írni, a saját neve volt: Lucía.