“Nem félek éhezni, hanem hazamenni,” mondta a fiatal nő a földtulajdonosnak, miután megszökött nagybátyjától, aki két évig kényszerítette dolgozni egy állítólagos adósság miatt; Aztán kinyitott egy régi nyugtát, és minden megváltozott.

A nagybáty nem várt tovább. Pánikszerűen beugrott a kocsijába, a kulcsot elfordította, és a kerekek füstölve, kavicsokat szórva fordultak meg a poros udvaron, majd nagy sebességgel elviharzottak a poros úton.

A vihar utáni derű
Az udvaron kitört a morajló ujjongás. A munkások megkönnyebbülten nevettek, Tomasa pedig elégedetten bólintott a konyhaablakból.

Lucía ott állt a verandán, a régi nyugtával a kezében, de a válla leengedett; a két évig cipelt nehéz teher, a félelem és a szégyen végre elszállt belőle.

Esteban odalépett hozzá, és gyengéden elvette a papírt, majd átadta neki a saját tollát.

– Most már képes vagy rá, Lucía – mondta mosolyogva. – Írd alá a saját nevedet a saját sorsod aljára.

A lány mély levegőt vett, megragadta a tollat, és biztos kézzel, tisztán leírta a nevét a papírlap szélére: Lucía Cruz.

A naplemente narancssárga fénybe borította a Rancho La Encina mezőit. Nem volt többé szükség csomózott zsinórokra a csuklón; a jövő nyitva állt előttük, és a nehéz idők végleg a múlt homályába vesztek.