Azonban a nyugalom nem tarthatott örökké. Egy szerdai délelőttön, amikor a nap éppen a tetők fölött járt, egy kopott, fekete kisteherautó gördült be a birtok udvarára. A motor hangja megriasztotta a kutyákat, és Tomasa, a szakács azonnal kinézett az ablakon.
– Esteban! – kiáltotta befelé. – Baj van. Don Braulio az.
Esteban azonnal felállt az irodájából, és kilépett a verandára. Lucía, aki éppen a baromfiudvar mellett dolgozott, megdermedt. A teherautó ajtajaként egy magas, szikár, kemény vonású férfi szállt ki, mögötte két másik, gyanús alakú emberrel. Don Braulio volt az, a szemében gőgös, fenyegető tekintettel.
– Jó napot a gazdának! – kiáltotta Braulio gúnyos mosollyal, miközben közelebbről szemlélte a birtokot. – Azért jöttem, hogy elvigyem, ami az enyém. A törvényes cselédemet, aki megszökött a házromból, és ráadásul még lopott is tőlem.
Esteban lépett egyet előre, elállva az utat a tornác lépcsője előtt.
– Itt senki sem cseléd, és senki sem lopott semmit, Don Braulio. Lucía szabad ember, és addig marad itt, ameddig csak akar.
Braulio gúnyosan felnevetett, és előhúzott egy sárgult, gyűrött papírlapot a zakója zsebéből.
– Szabad? Nézd csak meg ezt, gazdag ifjú! Ez egy hivatalos tartozási elismervény, amit az apja írt alá. Kétmillió pesos, plusz a kamatok! Amíg ezt nem fizeti ki, vagy amíg vissza nem jön nekem dolgozni, a lány az én tulajdonom marad. Ha nem adod át szép szóval, a hatóságokhoz fordulok emberrablásért!
A munkások összegyűltek a háttérben, feszülten figyelve a jelenetet. Lucía remegő kézzel lépett oda Esteban mellé.
– Hazudik… – suttogta a lány. – Apám sosem vett fel ekkora kölcsönt. Csak egy kis magot kért tőle az év elején, de azt már kifizettük munkával!
A régi nyugta titka
Esteban nem vesztette el a hidegvérét. Hűvös, átható tekintettel nézett a nagybátyra.
– Ha ez egy hivatalos elismervény, Don Braulio, akkor biztosan szerepel rajta a községi pecsét és a tanúk aláírása is, nem igaz? Mutasd csak meg közelebbről.
