Braulio arcáról egy pillanatra lehervadt a gúnyos mosoly, de gyorsan visszanyerte magabiztosságát, és közelebb lépett.
– Nem tartozom neked semmilyen magyarázattal, Esteban! Add elő a lányt, különben megbánod ezt a napot!
Ekkor történt a fordulat. Lucía, akinek a zsebében ott lapult az a régi, megfakult papírfecni, amit édesanyja hagyott rá a halála előtt – egy olyan darab, amit eddig sosem mert kinyitni, mert azt hitte, csak egy hitvány cetli –, hirtelen előhúzta. A papír szélén elmosódott pecsét és egy régi dátum látszott.
– Ezt… ezt az apám adta nekem az utolsó napján – mondta Lucía, és remegő kézzel kinyitotta a nyugtát. – Azt mondta, hogy ha valaha baj lenne, mutassam meg a bíróságon. De én eddig nem tudtam elolvasni.
Esteban elvette a papírt a lány kezétől, és futólag átfutotta a sorokat. Ahogy az olvasottakhoz ért, a szeme kerekre nyílt, és egy éles, diadalmas mosoly ült ki az arcára.
– Nos, Don Braulio – mondta Esteban hangosan, hogy minden munkás tisztán hallja. – Úgy látszik, rossz papírral jöttél. Ez itt nem tartozási elismervény. Ez egy olyan nyugta, amelyet az akkori községi jegyző hitelesített, és amely bizonyítja, hogy az apád, illetve te magad kényszerítetted aláírásra az elhunyt testvéredet egy olyan szerződésre, amit a bíróság már tíz évvel ezelőtt érvénytelennek nyilvánított csalás miatt. Sőt… a hivatalos pecsét szerint te magad tartottál vissza olyan földalapokat, amelyek jogosan Lucía édesanyját illették volna meg.
Braulio arca hirtelen halálápadt lett. A magabiztossága egy szempillantás alatt elszállt, a szemei vadul villogtak.
– Az… az egy hamisítvány! – dadogta, és hátralépett egyet a teherautó felé.
– Nem, Braulio – mondta határozottan Esteban, miközben előhívott a zsebéből egy mobiltelefont. – Már értesítettem is a helyi parancsnokot és a jegyzőt. Néhány perc múlva itt lesznek, hogy ellenőrizzék a papírokat. Ha akarsz, megvárhatod őket itt, vagy elmehetsz… de akkor a teherautódat is átvizsgálják a körözött csempészett áruk miatt.



