2. RÉSZ: A hóvihar titkai és az El Encinal igazsága
A havazás sűrűsödött a chihuahuai sivatag felett, fehér lepelbe borítva a San Jerónimo körüli bozótosokat és az El Encinal ranch kopár udvarát. A hideg metszően fújt, de a ház falain belül a feszültség még a fagyos levegőnél is hűvösebb volt. Julián Barrera szinte mozdulatlanul állt a konyhaasztal mellett, a keze még mindig az övön pihent, amit éppen javítani akart. A fejében visszhangoztak Mercedes szavai: „Ramiro bácsi meg akarta tartani a farmot, és az apja nem tud mindent… Ő fizette az utadat.”
– Mit mondtál? – kérdezte Julián, és a hangja olyan mélyen és fenyegetően csengett, hogy a kályha mellett ülő kis Elisa ösztönösen édesapja kabátjába kapaszkodott.
Mercedes letette a két utazótáskáját a kopott fapadlóra. Nem hátrált meg; a tekintete szilárd volt, tele azzal a belső erővel, amit csak a kemény sorsú, de becsületes emberek ismernek.
– Azt mondtam, Julián, amit a kislányod leveleiből és a Santa Rosalía-i plébánián intézett elintéznivalókból megtudtam – felelte nyugodtan a nő. – Amikor Beatriz Luján visszakérte a jegy árat, mert meggondolta magát, a levelek nem vesztek el a semmiben. Valaki a hátad mögött átvette a kapcsolatot a szervezőkkel. Valaki, aki azt akarta, hogy egy idegen nő érkezzen meg ide, hogy aztán botrányt kavarjon, és bebizonyítsa a falunak: te alkalmatlan vagy a ranch vezetésére. És az a valaki a testvéred, Ramiro volt. Ő küldte a pénzt a jegyemre a háttérben, miután megbizonyosodott róla, hogy te már lemondtál a másodvirágzásról. A célja az volt, hogy hiteltelenné tegyen téged, és olcsón felvásárolja az El Encinal maradék földjeit.
A vihar mélyén
A szél üvöltve rázta az ablakokat. A hó elzárta a külvilágot; a tizennyolc kilométerre lévő falu elérhetetlenné vált, és a testvér, Ramiro, most valahol a sötét éjszakában a saját tervei hálóját szőtte, azt hiszve, hogy holnap reggelre minden az övé lesz.
