Julián arcán a meglepetés hamar átadta a helyét a hideg, fegyelmezett haragnak. Nem a testvérére dühödt meg – ezt a feszültséget már évek óta hordozta magában –, hanem arra döbbent rá, hogy a naivitása csaknem a családi fészkébe került.
– Elisa… – nézett a kislányára Julián, miközben letérdelt mellé. – Te tudtál erről?
– Nem, apa! – rázta meg a fejét a kislány, és könnyes szemmel nézett fel. – Én csak azt akartam, hogy ne legyél egyedül. Amikor Beatriz néni azt írta, hogy talán mégsem jön, mert túl messze van ez a hely, én… én írtam Mercedesnek a plébániai füzeten keresztül, mert annyira szerettem volna, ha valaki meglátja, hogy nekünk is van szívünk. A bácsikáról… arról én sem tudtam semmit. Csak azt láttam, hogy Ramiro bácsi sokat járkál az irodája környékén, amikor te a mezőn dolgozol.
Mercedes odalépett a kislányhoz, letérdelt mellé, és gyengéden megsimogatta a kezét.
– Te nem hibáztál semmiben, kicsim. A remény sosem bűn – mondta kedvesen a nő, majd Juliánra nézett. – Most viszont nem az a kérdés, hogy ki mit tervezett a hátunk mögött, hanem az, hogy mit teszünk holnap reggel, amikor a falu lakói Ramirót követve ideözönlenek, hogy elkergessenek.
Az éjszakai bizonyítékok
A házban a tűz lassan pislákolt a kandallóban. Amikor Elisa álomba merült a székben, Mercedes kinyitotta az egyik utazótáskáját. Nemcsak ruhák és a fahéjos cukorkák voltak benne, hanem egy sor hivatalos irat és levélmásolat is, amelyeket a Santa Rosalía-i plébánia hivatalában gyűjtött össze az utazása előtt, amikor rájött, hogy valami nem stimmel a név- és pénzátutalásokkal.
– Nézd meg ezt, Julián – mondta Mercedes, és egy banki bizonylatot csúsztatott az asztalra. – Ezt a pénzt nem te küldted a jegyemre, és nem is Beatriz. Egy Chihuahuai számláról érkezett, amelynek a tulajdonosa hivatalosan is kapcsolatban áll azokkal a hitelintézetekkel, amelyek az El Encinal adósságait kezelik. És a név a hátoldalon… Ramiro aláírása szerepel a közvetítői záradékon.
