– Nem őrület, Ramiro – lépett előre Mercedes, és a kezébe vette a banki papírt. – Itt van a neved, a chihuahuai számlaszámod, és azok a levelek, amelyek bizonyítják, hogy te szervezted meg az egészet, hogy elhitesd a faluval: ez a ranch eladó, és te vagy az egyetlen megmentő. De az igazság az, hogy az El Encinal nem az tiéd, és soha nem is lesz az.
A kísérő hivatalnok átvette a dokumentumokat, hosszan tanulmányozta a pecséteket és az aláírásokat, majd komoran Ramiro felé fordult.
– Don Ramiro… ez hivatalos csalás és birtokháborítás kísérlete. Ezzel a papírral a bíróságon önnek kell felelnie.
A falu összegyűlt lakói morajlani kezdtek. A korábbi gyanakvás egy pillanat alatt átfordult; mindenki látta, hogy a testvér volt az, aki a hátbatámadást tervezte. Ramiro dühösen, levegő után kapkodva próbált magyarázkodni, de a szavai elhalkultak a téli szélben. Végül, látva, hogy minden bizonyíték ellenük szól, dühösen visszapattant a lovára, és szó nélkül elviharzott a falu felé, miközben a kísérői is cserbenhagyva követték.
Az El Encinal valódi tavasza
Néhány hónap telt el a téli vihar óta. A hó elolvadt, a chihuahuai sivatag pedig ismét virágzó, zöldellő mezőkké változott. Az El Encinal ranch udvarán az élet teljesen megváltozott.
A konyhaasztal mellett most nemcsak egy üres szék állt. A második székre régóta nem volt szükség mint magányos emlékeztetőre: ott ült Mercedes, akinek a jelenléte melegséggel és békével töltötte meg a házat. Elisa naponta mosolygott, és a tanulásban is sikereket ért el, hiszen Mercedes mellett végre valódi anyai szeretetre talált.
Egy békés délutánon Julián és Mercedes a tornácon ültek, miközben a naplemente narancssárga fénybe borította a pajtákat. Relámpago, a csődör a közelben legelt, békésen fújva ki a levegőt az orrán.
Julián átkarolta Mercedes vállát, és halkan megszólalt:
– Azt hittem, a sors úgy döntött, hogy egyedül kell viselnem ezt a terhet.
