A Salamanca negyed szívében található La Higuera elegáns étkezőjében süket csend támadt. A falakon függő, méregdrága festmények gúnyosan csillogtak a kristálycsillárok meleg fényében, miközben a többi asztalnál ülő tehetős vendégek csendben, a szemük sarkából figyelték a kibontakozó drámát.
Gonzalo Varela – a főváros egyik ismert ingatlanfejlesztője – az asztalra csapta a villáját. Az arca vöröslött a pöffeszkedő dühtől, miközben a méregdrága öltönyében előredőlt.
— Azt kérdeztem tőled, te senki, hogy érted-e, mit mondok! — üvöltötte Gonzalo, s a mutatóujjával Adrián mellkasát böködte. — Vannak, akik arra születtek, hogy uralkodjanak, és vannak az olyan alantas ingyenélők, mint te, akik azért léteznek, hogy felszolgálják a kaviárt! Ha még egyszer húsz percet kell várnom egy pohár bordeaux-ira, elintézem, hogy még a madridi utcákat se seperhesd!
Adrián Serrano mozdulatlanul állott. Nem hátrált meg, nem hajtotta le a fejét, s egyetlen izom sem rándult meg a tiszta, borotvált arcán. Még a fehér köténye sem gyűrődött meg. A fekete kötény mögött azonban az Albor Group kizárólagos tulajdonosának és vezérigazgatójának elméje hideg, precíz számításba kezdett.
Ebben a pillanatban az 54 éves pincérnő, Amparo lépett közelebb reszkető léptekkel, egy tálcát szorongatva a kezében.
— Señor Varela… kérem, bocsásson meg — mondta Amparo halkan, miközben a hangja elcsuklott a rettegéstől. — A borhűtőben akadt egy kis technikai fennakadás. Én tehetek róla, én küldtem el a fiatalembert a raktárba. Kérem, ne bántsa őt, a fiam korú…
Gonzalo gúnyosan felhorkant, s lesújtó pillantást vetett az idős asszonyra.
— Ó, szóval a két nincstelen összezár! — csattant fel Gonzalo. — Te, Amparo, már amúgy is túl öreg vagy ehhez a munkához! Lassú vagy, remeg a kezed, s csak a helyet foglalod a fiatalabbak elől. Ha még egy szót szólsz, Nuria menedzser kisasszonnyal nemcsak a mai borravalódat vonatóm le, de elintézem, hogy végkielégítés nélkül rúgjanak ki a picsába!
