2. RÉSZ: A tábornok tisztelgése és a leleplezés
A country klub terme hirtelen olyan csendessé vált, mintha egyetlen mozdulattal elvágták volna a levegőt. A 180 vendég – üzletemberek, befolyásos madridi polgárok, rokonok – mind odafigyeltek a jelenetre. Beatriz az arcán magabiztos, kissé gúnyos mosollyal várta, hogy a magas rangú katonai vezetők elismerjék a családi kapcsolatot, és talán némi tiszteletet mutassanak az ő “sikeres” köreik iránt.
Ám Alejandro Valcárcel tábornok léptei megálltak. Nem nézett Beatrizre. A tekintete egyenesen Elenára szegeződött, miközben az arca vonásai szigorú, mélységes tiszteletet sugárzó kifejezést vettek fel.
A tábornok a díszes egyenruhás nő előtt megállt, és a protokoll szabályait szigorúan betartva, katonai pontossággal tisztelgett.
A négy mögötte álló parancsnok – köztük egy NATO-megbízott ezredes és a vezérkari főnök helyettese – azonnal követte a példáját. A mozdulat fegyelmezett, határozott volt, és azonnal világossá tette mindenkinek a teremben, hogy itt nem egy “egyszerű tisztviselőről” vagy “íróasztali őrmesterről” van szó.
– Vezérőrnagy asszony – mondta Valcárcel tábornok mély, tiszteletteljes hangon, amely tisztán visszhangzott a teremben. – Megtiszteltetés, hogy itt lévén köszönthetjük Önt. A nemzetközi műveleti központban végzett munkája nélkül a múlt heti stratégiai küldetés nem sikerült volna. Köszönjük a szolgálatát.
Beatriz mosolya megfagyott az arcán. A pohár a kezében megremegett, és a pezsgő szinte kicsordult a szélén.
– T-tábornok úr… – dadogta Beatriz, miközben a döbbenettől elakadt a lélegzete. – Ön… valószínűleg félreértette. Ő csak az én kishúgom, Elena. Ő… nos, ő a kis tiszt, aki…
Elena megigazította a váll-lapjait, a tekintete pedig hideg acélként fúródott a nővérébe.
– Beatriz – mondta nyugodtan, de olyan parancsoló hangon, aminek megállapításához nem férhetett kétség. – Amikor katonai vezetők beszélnek, a civilek csendben maradnak. Különösen akkor, ha halvány fogalmuk sincs arról, mit jelent a becsület és a szolgálat.
