– Ez… ez rágalom! – próbálkozott Álvaro, de a hangja elárulta. – Nincs bizonyítékod arra, hogy…
– Nincs bizonyíték? – Elena felvonta a szemöldökét. – Három órával ezelőtt a rendőrség gazdaságvédelmi osztálya letartóztatta a beszerzési tisztviselőt, akit megvesztegettél, hogy átengedje ezeket a papírokat. A számlák, a hangfelvételek és a digitális aláírások nálunk vannak. Hazaárulás, hivatalos okirat hamisítása és a katonai titoktartás megsértése. Tudod, hány év börtön jár ezért, Álvaro?
A férfi magatehetetlenül rogyott vissza a székébe. A milliós cég, a pozuelói villa, a fényűző életstílus egyetlen szempillantás alatt semmivé foszlott.
– Miért… miért csinálod ezt velünk? – suttogta kétségbeesve. – Beatriz a testvéred!
– Mert te és Beatriz egész életetekben azt hittétek, hogy a rang, a siker és a becsület csak arra való, hogy gúnyolódjatok másokon, míg ti lopjátok a neveteket – mondta Elena hidegen, majd az ajtó felé indult. – Az ügyészek már útban vannak.
4. RÉSZ: Apám vallomása
Két nappal később Elena a szülői ház tornácán ült Trujillóban. A madridi botrány kitört: a híradók és az újságok címlapján Álvaro Montes letartóztatása és a katonai beszállítási csalás szerepelt, Beatriz pedig idegösszeroppanással került kórházba.
Az udvar csendes volt. Csak a délutáni szél susogott az olajfák ágai között.
Eusebio – az apjuk – lassan lépett ki a konyhából, két csésze gőzölgő kávéval a kezében. Leült Elena mellé a kopott fapadra, és némán átnyújtotta az egyiket.
– Tudom, hogy nehéz, kislányom – szólalt meg az öregember, a hangja tele volt mély, évtizedes bűntudattal. – Beatriz mindig is ilyen volt. Anyád és én… mi mindig a könnyebb utat akartuk neki. A gazdagságot, a csillogást. De téged sosem értettünk meg igazán.
Elena kortyolt egyet a kávéból, a szeme a távoli hegyeket nézte.
