– Nem haragszom már rátok, apa. De van valami, amit nem értek. Amikor tegnap beszéltem a katonai elhárítással, azt mondták, hogy Álvaro nem magától jött rá a katonai kódjaimra. Valaki, aki közel állt hozzám… valaki, akinek rálátása volt a hivatalos papírjaimra a családi látogatások során… segített neki.
Eusebio keze megremegett a csészén. A ráncos arca hirtelen éveket öregedett.
– Apa? – fordult felé Elena, és a szíve egy pillanatra kihagyott. – Tudod, ki az?
Az öregember felsóhajtott, és a könnyeit nyelve megrázta a fejét.
– Igen, kislányom. Nem Álvaro volt az első, aki kérdezősködött. Hét évvel ezelőtt… amikor te még nemzetközi misszióban voltál… Beatriz és Álvaro már akkor is pénzügyi gondokkal küszködtek a vállalkozásuk miatt. Eljöttek ide, ebbe a házba. És… és Beatriz volt az, aki átkutatta a régi táskádat, amikor itt aludtál. Ő találta meg azokat a katonai belépőket és kódokat, amelyeket később Álvaro az első szerződésekhez használt.
Elena megdöbbent. A saját nővére, akivel egy vérből fakadt, nemcsak gúnyolódott rajta a gálaesten, de már évek óta a háta mögött építette fel a gazdagságát az ő nevének és becsületének a meghamisítására.
– Tudtam, hogy valami nem stimmel – mondta Eusebio lehajtott fejjel. – Próbáltam lebeszélni őket, de Beatriz azt mondta: “Elena úgyis csak a hadseregnek él, nincs szüksége pénzre vagy családra. Mi kihasználjuk, amíg lehet.” Akkor hívtam fel utoljára komolyabban a figyelmét arra, hogy ez rossz út vége lesz. De senki sem hallgatott rám.
Elena lenézett a saját egyenruhájára, amelynek a vállán a csillagok méltóságteljesen csillogtak a délutáni napfényben. Nem érzett gyűlöletet. Csak egy végtelenül tiszta, megkönnyebbült csendet. A hazugságok hálója leomlott, a hamis csillogás elhamvadt, és maradt a valóság: a becsület, a szolgálat, és az igazság, amit senki sem vehet el tőle.
– Köszönöm, apa, hogy elmondtad – mondta Elena halkan, majd megérintette az öregember remegő kezét. – Mostantól a dolgok a helyükre kerülnek.
