2. RÉSZ: A csapda a falak mögött
A San Vicente del Raspeig-i csendes utcácska, ahol a napfény általában békésen sütött le a narancsfákra, most olyan fenyegetőnek tűnt, mint egy csatatér. Clara megállította a sötét szedánt egy sarkon túl, távol a saját háza kapujától. A motor halkan ketyegett, míg ő a kezét a kormányon tartva mély levegőt vett. A nyolcéves Alba csendesen ült a hátsó ülésen, a hátizsákját szorosan a mellkasához ölelve; a kislány szemeiben még mindig ott ült a rettegés maradványa.
– Alba, kicsim – fordult hátra Clara, és a hangját igyekezett a lehető legnyugodtabbnak mutatni. – Emlékszel, mit beszéltünk? Most átmegyünk a nagybácsidhoz, vagy maradsz itt Eva kocsijában, amíg én elintézem a dolgokat?
Alba a fejét rázta.
– Nem akarlak elveszíteni, anyu. Apa… apa nagyon dühös lett volna, ha észreveszi, hogy nem szálltam ki a taxiból.
Clara érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Álvaro nem egyszerűen csak egy csaló volt; egy olyan ember, aki képes volt a saját feleségét és gyermekét egy hidegvérrel kitervelt gázrobbanásban megölni a 950 000 eurós biztosításért. Az üzenete – „Kapcsold be a fűtést, amikor megérkezel. Mindent előkészítettem” – most már nem egy gondoskodó férj szava volt, hanem a kivégzés előtti utolsó parancs. Ha Clara bekapcsolta volna a fűtést vagy a gázt, a szikra azonnal levegőbe repítette volna a házat, és a rendőrség számára ez egy „tragikus balesetnek” tűnt volna, amit a rosszul karbantartott hálózat okozott.
– Eva már úton van a helyszínre a mentőkkel és a terrorelhárító kommandóssal, akiket a 112-es központon keresztül riasztottam a titkos segélykérő kóddal – suttogta Clara, miközben a telefonjára pillantott. – Most pedig… várunk.
De nem kellett sokáig várniuk.
