Ugyanebben a pillanatban a sarkon befordult három fegyveres rendőrautó és a 112-es rohamkocsi. A szirénák hangja hirtelen betöltötte a csendes utcát, a kék villogók pedig fényt festettek a fehér falakra.
Álvaro az ablakból kinézve azonnal megértette, hogy vége. Elejtette a szerszámosládát, az ajtó felé rohant, de a rohamrendőrök már bekerítették a házat.
– Álvaro Mendoza! Fegyverrel a kézben? Nem, uram, a játék véget ért – kiáltotta a parancsnok, miközben a bilincs csattanása hallatszott a teraszon.
4. RÉSZ: A hátizsák titka
Két órával később a házat átvizsgálták a tűzszerészek. A gázszivárgást elzárták, a veszély elhárult. A konyhában a kávéfőző még hideg maradt, de a levegőben érezni lehetett a feszültség utórezgéseit.
Clara a nappali kanapéján ült, átölelve Albát, aki végre biztonságban érezte magát. Eva, a kollégája és barátnője egy csésze meleg teát hozott nekik a konyhából.
– Minden rendben lesz, Clara – mondta Eva, miközben a vállára tette a kezét. – Álvaro-t és az anyját letartóztatták. A bűnjel, a fekete mobiltelefon, amit a gázrobbanás távvezérlésére használtak volna… megvan a rendőrség kezében.
Clara bólintott. De ekkor eszébe jutott valami, amit a kislánya mondott reggel a repülőtéren.
– Alba, drágám – fordult a kislányához. – Emlékszel, mit mondtál a hátizsákodról? Azt mondtad, hogy aznap este valami fekete telefont rejtettek el benne.
Alba bólintott, és lesütötte a szemét. Kinyitotta a kis rózsaszín hátizsák cipzárját, amivel az egész utat végigcsinálta, és a mélyéből előhúzott egy fekete, különleges, katonai titkosítással ellátott okostelefont. Nem az volt a robbantós telefon, hanem egy másik készülék.
Clara döbbenten vette el a gyermektől a telefont. Képernyőjét feloldva meglátta a legutolsó üzenetet, amit Mercedes küldött nem az apának, hanem közvetlenül egy ismeretlen ügyvédnek Madridban:
“Ha a terv sikertelen, a gyerek a mi nevünkre kerül, a vagyon pedig zárolásra kerül. Clara ne élje túl a napot.”
