A ház ablakán át látni lehetett, hogy Álvaro sürgölődik a belső terekben. Nem viselt bőröndöt; ehelyett egy nehéz szerszámosládát húzott elő a gardróbból, és a gázcsövek környékén matatott. Az udvari érzékelőlámpa, amelyet Clara apja, Tomás szerelt fel évekkel ezelőtt, éppen rávilágított az ablakra. Clara a telefonján nyitotta meg a biztonsági kamera élő képét. A kamera rögzítette, amint Álvaro a gázszeleppel játszik, majd a zsebéből előhúz egy fekete, idegen mobiltelefont – egy eldobható készüléket, amit nyilvánvalóan arra szánt, hogy a távolból aktiválja a robbanást, amikor már biztonságos távolságban van.
3. RÉSZ: A zsarolás és a nagymama keze
Hirtelen Clara telefonja megcsörrent. Nem Álvaro száma volt az; egy ismeretlen, rejtett hívás villant fel a képernyőn.
Clara habozás nélkül fogadta a hívást, és a kihangosítóra tette, hogy Alba is hallja.
– Hallom, kedveském – hallatszott a vonal túloldaláról Mercedes, az anyós hideg, metsző hangja. – Látom, nem mentél be a házba. Megkaptad az üzenetet? Álvaro mindent előkészített a jövőnk érdekében. Tudod jól, hogy a vállalkozásunk elúszott volna nélküle. Miért kell mindent megnehezítened?
Clara markolatba szorította a telefont. A düh, ami eddig a könnyeit táplálta, most tiszta, fagyos erővé vált.
– Te… te és a fiad meg akartatok ölni minket, Mercedes? A saját unokádat? – csattant fel Clara hangja.
– Ó, ne játszd itt a drámát! – mondta gúnyosan az idős nő. – A biztosító kifizeti a kárt, Álvaro új életet kezd Madriddal, te meg… nos, te már nem leszel itt, hogy panaszkodj. De figyelmeztetlek: ha most nem mész be a házba, és nem csinálod meg azt, amit Álvaro kért, a spanyol rendőrség soha nem fogja megtudni az igazat. Mert a bizonyítékokat már elégettük.
– Biztos vagy benne, hogy elégettetek mindent? – kérdezte Clara, és a hangjában ott csillogott a diadal mámoros íze.
