— Ezt a medált… — motyogta Álvaro, miközben a fény felé tartotta a fémdarabot. — Én magam kísértem el Beatrizt az ékszerészhez Madridban, mielőtt elutazott volna arra az útra. Ez a családunk címerének a darabja. Azt mondta, hogy elvesztette a kórházban, amikor… amikor eltemették a gyermeket.
Elena Ruiz felemelte a tekintetét. A szemeiben nem volt harag – csupán az a mély, szomorú igazság, amit egy idős ember hordoz magában, aki túl sok fájdalmat látott már az életben.
— Nem vesztette el, uraim — mondta Elena nyugodt, tiszta hangon. — Aznap éjszaka, amikor a vihar elöntötte Santa Clara utcáit, egy fekete autó állt meg az idősotthon hátsó bejárata előtt. Egy elegáns kabátot viselő nő szállt ki belőle. Nem akart botrányt. Nem akarta, hogy a gazdag családja, vagy a befolyásos barátai megtudják, hogy egy olyan gyermeket hozott világra, akinek a nevelését tehernek érezte, vagy akit a társadalmi státusza akadályának tekintett. Letette a kosarat a lépcsőre, mellé tette ezt a medált a takaróba rejtve, majd elhajtott. De én az ablakból végignéztem az egészet. Az arcát sosem felejtettem el. És amikor ma megláttam az újságokban a nevét, mint a nagy Daniel Salvatierra új feleségét… tudtam, hogy eljött az idő, hogy az igazság napvilágra kerüljön.
III. RÉSZ: A múlt árnyai és a fiú keresése
A csend az étteremben most már szinte tapintható volt. A többi vendég elhallgatott; a pincérek megálltak a tálcákkal a kezükben.
Daniel Salvatierra felállt az asztaltól. A magas, eddig magabiztos üzletember most megtörtnek tűnt, mintha a lába alól kihúzták volna a talajt. Odalépett Beatrizhez, aki kétségbeesetten próbált hátrálni a fal felé.
