— Hová lett? — kérdezte Daniel rekedt, suttogó hangon, de a szavai úgy csapódtak be, mint a ostorcsapás. — Hová lett a fiam, Beatriz? Tizenhét évig éltem egy hazugságban veled. Tizenhét évig hittem el, hogy a gyermekünk halott. Miközben te itt éltél a fényben, őt ki dobtad egy idősotthon lépcsőjére a viharban?
Beatriz eltorzult arccal kapkodott a levegő után. — Nem volt más választásom! — kiáltotta el magát hisztérikusan, végül feladva a védekezést. — Ha a családóm megtudja, hogy egy nem kívánt gyereket szültem mielőtt stabilizáltam volna a helyzetemet a társadalomban, mindent elveszítettem volna! A pénzt, a nevemet, a jövőmet! Egy ápolónő nevelte fel valahol a külvárosban, na és akkor?! Él! Nem halt meg! Miért csináltok ekkora drámát egy olyan kölyök miatt, akit senki sem akart?!
A szavak megmérgezték a levegőt. Daniel arca hirtelen kőkemény lett. Nem kiabált; a csendje sokkal félelmetesebb volt, mint bármilyen dühödt kitörés.
— Álvaro — mondta Daniel a barátjának anélkül, hogy levenné a szemét a feleségéről. — Hívd fel a magánnyomozónkat. És hívd fel a Santa Clara-i körzeti hivatal anyakönyvvezetőjét. Találjátok meg Hugo Ruizt. Most azonnal.
Beatriz térdei megrogytak. A földre rogyott a drága ruhájában, de senki sem hajolt oda hozzá, hogy felsegítse. Azok az emberek, akik egy órával ezelőtt még a csodálatukkal övezték a Serrano utcai teraszon, most undorral és megvetéssel fordították el a fejüket.
IV. RÉSZ: Az igazi találkozás
Három nappal később Madrid egyik csendesebb, külvárosi parkjában sütött a nap.
A pad mellett egy fiatal fiú állt, aki egy könyvet tartott a kezében. Hugo Ruiz tizenhét éves volt – magas, intelligens tekintetű, kissé sápadt az éjszakai tanulástól és a hétvégi munkától, de volt benne egyfajta belső tartás, amit semmilyen nehézség nem tudott megtörni.
Egy fekete autó állt meg a sétány mellett. Daniel Salvatierra szállt ki belőle, mögötte Alvaróval és a csendben figyelő Elenával.
