Daniel szíve a torkában dobogott. Amikor odalépett a fiúhoz, a kezei enyhén remegtek. Nem tudta, mit mondjon egy olyan gyermeknek, akit tizenhét éven keresztül elraboltak tőle egy hazugsággal.
— Hugo? — kérdezte Daniel halkan, remegő hangon.
A fiú felnézett a könyvéből, összevonta a szemöldökét. — Igen? Kik maguk?
Daniel lenyúlt a zsebébe, és előhúzta a régi, hímzett medált – ugyanazt, amit Elena hozott el a Santa Clara-i irattárból, és amit Beatriz aznap éjszaka a takaró mellé tett.
— Én… én vagyok az apád, Hugo — mondta Daniel, és a szemében megcsillantak a könnyek. — Sajnálom, hogy tizenhét évbe telt, amíg megtaláltalak. De ígérem, hogy from now on… soha többé nem maradsz egyedül.
Hugo meglepve nézte a medált, majd átvitorlázott a tekintete az idős ápolónőn, Elenán, aki meleg, bátorító mosollyal intett neki a háttérből. A fiú nem tudott mindent a bonyolult felnőttvilágról, a csalásokról, a pénzről vagy a hazugságokról, de ahogy a férfi szemébe nézett, meglátta ugyanazt a tiszta tükröt, amit minden reggel a saját arcán látott a tükörben.
— Azt hittem, senkim sincs az édesanyámon kívül, aki nevelt — mondta Hugo halkan, de a hangjában nem volt keserűség, csupán csodálkozás. — De úgy látszik, az égbolt ma mégis kinyílt.
Daniel nem bírta tovább: átölelte a fiát. A múlt sebeit nem lehetett egy pillanat alatt eltörölni, és Beatriz bírósági ügye, a válás, valamint a vagyonelkobzás még hosszú hónapokig tartott a madridi bíróságokon; de ezen a délutánon, a fák zöld lombjai alatt, a veszteség helyét végre átvette az igazság és a szeretet.
És odafent Madrid egén a felhők szétszétszódtak, szabad utat engedve a tiszta, meleg napfénynek.
Vége.
