– Igen, haver – mondta Silas, és a hangja mély volt, de átjött rajta az a fajta megkönnyebbülés, amit ember csak akkor érez, amikor végre letesz egy elviselhetetlenül nehéz terhet. – Megtanítom. Be kell fejeznünk azt a tetőt, különben az első tavaszi eső eláztatja a madarakat, akik ott fészkelnek majd. És tudod, hogy én nem hagyok félbe semmit, amit elkezdek.
Toby arca felderült. Nem kiabált, nem ugrált örömében, csak elmosolyodott – azzal a tiszta, mindent eláruló mosollyal, ami miatt Silas az elmúlt hónapokban minden reggel felkelt.
Silas felállt, fordult egyet, és hátranézett a teherautó platójára. A táskái ott árválkodtak a sarokban. Egy mozdulattal felkapta őket, lemászott a platóról, és határozott léptekkel elindult visszafelé, a ház felé. A teherautó motorját leállította. A kulcsot kivette a gyújtásból, és messzire hajította a zsebébe.
A verandára léptem, Elsie a karomban még mindig félig aludt. A szívem a torkomban dobogott. A levél – az a fránya, négyszáz mérföldre szóló, életmentőnek hitt levél – még mindig ott lapult a kötényem zsebében, mint egy kísértet a múltból.
Silas megállt előttem a lépcső alján. A szeme piros volt a virrasztástól, de a tekintetében nem volt bizonytalanság.
– Megtaláltad – mondta halkan, és a hangjában semmi védekezés nem volt, csupán nyers őszinteség. Nem kérdezte, hogy honnan tudtam. Tudta, hogy a házban nem maradhatott elrejtve semmi sem előlünk, akik itt éltünk, és akiknek a mindennapjai összegabalyodtak az övéivel.
– Azért mondtam, hogy menj, Silas, mert azt hittem, ezt kell tennem – mondtam, miközben a hangom kissé remegett. – Mert azt hittem, te vagy az, aki menekül valami elől, és én… én nem akartam útban lenni a jövőtöknek. Ivynek mindene meg kell, hogy legyen.
Silas megrázta a fejét, és közelebb lépett. A lépcsőfok megnyikordult – ugyanaz a lépcső, amit ő maga erősített meg a harmadik napon, amikor idejött.
