A levegőben már érezni lehetett a közelgő nyár illatát – a nedves föld, a fenyők és a réti virágok keverékét.
Silas kinyújtotta a kezét a sötétben, és megkereste az enyémet. A tenyere megerősödött a sok munkától, de az érintése ugyanolyan gyengéd volt, mint aznap, amikor először lépett be a kapun az újszülöttjével a karján.
– Tudod – mondta csendesen, miközben a horizontot nézte, ahol a távoli erdő sötét kontúrja rajzolódott ki –, amikor idejöttem, azt hittem, az életem egyetlen nagy hibája az volt, hogy hagytam mindent kicsúszni a kezemből. Azt hittem, az a dolgom, hogy örökre büntessem magam.
– És most? – kérdeztem, miközben az ujjaimat összefűztem az övéivel.
Silas fordult egyet a székben, és rám nézett. A csillagfény megcsillant a szemében.
– Most már tudom, hogy nem a büntetésért jöttem ide. Hanem mert valaki olyat keresett, aki megjavítja a dolgokat. De végül te jöttél, és te hoztad rendbe azt, ami bennem volt eltörve.
Nem mondtam semmit. Nem volt szükség szavakra. Csak ringatóztunk a hintaszékekben a verandán, miközben a szél a fák között suttogott, és a ház – az a régi, rothadó deszkájú, szivárgó tetejű farmház, ami mostantól újra otthon volt – stabilan és rendíthetetlenül állt az éjszakában.
A következő hetekben a farm teljesen átalakult. A kerítés, amit Silas első nap megjavított, most már magabiztosan határolta a kertet, amelyben hamarosan zöldülni kezdtek az első zöldségek. A tető nem ázott be az áprilisi záporok idején sem; a vízcseppek csendesen pergették le a zsindelyeket, anélkül, hogy bárkit is felébresztettek volna éjszaka.
A helyiek hamar megszokták, hogy Silas ott van. Walt, a helyi vegyesbolt tulajdonosa, aki korábban gyanakodva mérte végig az idegeneket, mostantól minden kedden átintegetett a pult mögül, amikor Silas bement lisztért meg szerszámolajért.
– Szóval, Ben, látom, a kerítés még mindig áll – kiáltott át Walt egyszer, amikor együtt mentünk be a boltba, és a gyerekek a cukorkás üvegeket nézték.
