– Amikor a feleségem meghalt, azt hittem, a világ darabokra hullott, és nekem csak az a dolgom, hogy túléljem a romokat – kezdte Silas, miközben a tekintete végigsimított az arcvonásaimon, mintha most látna először tisztán. – Azt hittem, a pénz, a betonbiztos állás, a falak, amiket mások építenek körénk, megvédenek attól, hogy újra fájjon. De nem védenek meg semmitől. Csak magányossá tesznek. Amikor idejöttem a teherautóval, és azt mondtam, hogy megjavítom a házadat a szállásért meg az ételért… az egy üzletnek indult. Egy kétségbeesett ember üzletének, akinek egy csendes hely kellett, ahol a gyereke nem sír végig egy éjszakát sem anélkül, hogy valaki segítene. De aztán… – elhallgatott, vett egy mély levegőt, és a verandakorlátra támaszkodott – …de aztán láttam, hogyan nézel Tobyra, amikor rosszalkodik, de mégis átöleled. Láttam, hogy Elsie hogyan nyúl utánam, amikor belépek a konyhába. És rájöttem, hogy nem egy tetőt jöttem megjavítani, hanem a saját életemet.
A szél megrebbentette a hajamat. A fák ágai halkan súrlódtak egymáshoz a háttérben.
– És a levél? – kérdeztem, miközben a papírra gondoltam, ami a zsebémet húzta. – A munka?
– Elutasítottam – mondta Silas olyan természetességgel, mintha csak azt mondta volna, hogy kér egy csésze kávét. – Tegnap este, miután elaludtatok. Megírtam nekik, hogy nem megyek. Hogy van itt valami, amit nem hagynak el a daru szerszámai sem. Van egy ház, aminek a tetője már nem ázik be, de a lakói… nos, nekik még szükségük van egy asztalosra, aki nem akar sehová sem menni.
Elmosolyodtam, és a könnyek, amiket egész reggel próbáltam visszatartani, végül kicsordultak a szememből, de már nem a bánat, hanem a mérhetetlen megkönnyebbülés könnyei voltak. Elsie megmoccant a karomban, kinyitotta a nagy, tiszta kék szemét, és ránevetett Silasra. Silas pedig lehajolt, és gyengéden megérintette a kislány pufók kezét.
