A légkürt éles, fülsüketítő robbanása, Sofia sikoltsa, a törő üveg hangja, és azonnal utána Bruno nevetése: „Na ugye? Csak egy riasztás volt! Miért hisztiztek ennyire?”
De a felvétel itt nem ért véget. Néhány perccel később, amikor a család már a mentőt várta, és a többiek a lányával voltak elfoglalva, a mikrofon rögzített egy másik beszélgetést is. Az anyja és Bruno hangját a hátsó udvarról:
„Hé, mama, hallod ezt? Ha Verónica és a férje balhét csinálnak ebből, a rendőrség még a végén elővesz a régi ügyek miatt is” – mondta Bruno idegesen.
És az anyja válasza, hidegen, könyörtelenül: „Fogd be a szád, Bruno. Megmondom Verónicának, mit kell írnia. Úgyis megteszi, mint mindig. Mindig is engedelmes volt.”
Verónica a szívéhez kapta a kezét. A levegő elakadt a torkában. Az anyja nemcsak hogy védte a testvérét, de pontosan tudta, hogy Bruno szándékosan okozta a balesetet, és mégis őt akarta rákényszeríteni a hamis tanúzásra, miközben a gyermeke az életéért küzdött.
Másnap reggel, amikor a napfény átszűrődött a kórházi szoba ablakán, a folyosóról ismerős hangok hallatszottak. Az anyja és Bruno léptek be a szobába, magabiztosan, gyümölcskosárral a kezükben, mintha mi sem történt volna.
– Na, hogy van a kicsi? – mondta az anyja, feleslegesen vidám hangon, és le akarta tenni a kosarat az asztalra.
Verónica nem mozdult el a székből. A telefonja a kezében volt, és a képernyőn már futott a felvétel.
– Megálljatok – mondta Verónica. A hangja nem remegett. Olyan halk volt, de olyan fagyos, hogy mindketten megtorpantak.
Bruno gúnyosan elmosolyodott, mint akit az egész világ nem érdekel.
– Na hát, Verito, ne csinálj már ekkora drámát. Gyerekek játék közben elesnek. Megmondtam, hogy csak egy vicc volt a kürt…
Verónica felállt. Az arca teljesen kifejezéstelen volt, de a tekintetében ott égett a harmincnyolc év alatt elfojtott összes fájdalom, megaláztatás és düh.
