– Nem vicc volt, Bruno – mondta, és megnyomta a lejátszás gombot a telefonján.
A kis hangszóróból a szobában kristálytisztán megszólalt Bruno hangja: „Tudom, ki mit csinál. Csak egy kis lecke” – majd a robbanás, a sikoly, és az anyja mondata: „Megmondom Verónicának, mit kell írnia. Úgyis megteszi, mint mindig.”
Az anyja arca azonnal hullafehér lett. A gyümölcsös kosár megremegett a kezében, majd nagy robajjal a földre esett, az almák és narancsok szétgurultak a steril padlón. Bruno mosolya letöröltetett az arcáról; a szemei kikerekedtek, és reflexszerűen hátratépett egy lépést az ajtó felé.
– Ezt… ezt hol… – dadogta Bruno, miközben a hangja elakadt.
– Sofia órája rögzítette – mondta Verónica, miközben egyenesen a testvére szemébe nézett. – Minden egyes másodpercet. Azt is, amit a folyosón mondtál, és azt is, amit az udvaron beszéltetek meg mamával, hogy hogyan kenjétek el a felelősséget.
Az anyja kétségbeesve lépett előre, és nyújtotta a kezét.
– Verónica, lányom… ne csináld ezt. Ő a testvéred! Nem árulhatod el a saját véredet a rendőrség előtt! Családi ügy…
– A család? – vágott közbe Verónica, és a hangja most már élesen dörrent be a kórterembe, felébresztve a félig alvó kislányt is. – Amikor Bruno hátulról ráijesztett a lányomra a lépcsőn, és lelökte az üvegedénnyel, nem a családot tartotta szem előtt. Amikor a műtő ajtajában álltam, miközben a gyerekem kezét mentették, ti meg a hazugságokat szerveztétek, akkor hol volt a család?
Andrés ekkor lépett be a kórterem ajtaján, a kezében egy hivatalos irattal és egy telefonnal.
– A rendőrség már úton van, Verónica – mondta a férje határozottan. – Az ügyvédem átvette a felvételt. Nincs többé bujkálás, nincs többé hallgatás.
Bruno arcáról végleg elszáradt a szín. Megfordult, hogy kirohanjon a szobából, de a folyosón már két egyenruhás rendőr állta el az útját.
