A kirakós darabjai egyetlen pillanat alatt a helyükre ugrottak. A korai reggeli készülődés, Veronica furcsa sietsége a konyhában, a hirtelen jött kedvesség, és az, hogy a fia inhalátora helyett a fegyvert rejtette a zsebbe.
– Apa… ugye nem visznek el? – nézett fel rá Nicolás könnyes szemekkel.
Emilio letérdelt a kisfia elé, átölelte a kicsi testét, és a fia illatát – a papír, a ceruza és a gyerekbőr illatát – mélyen magába szívta.
– Nem, fiam. Megígérem nekem, hogy soha többé nem engedlek el. Most pedig figyelj rám: elmegyünk haza. De nem úgy, ahogy te gondolod.
Emilio felnézett a nyomozóra.
– Mit kell tennünk?
A nyomozó elmosolyodott – egy halvány, de határozott mosollyal.
– Haza kell mennie, Emilio. Úgy kell tennie, mintha semmit sem tudna. Mintha a fia még mindig az iskolában lenne, vagy valahol elveszett volna a hátizsák. A többit mi intézzük.
Másfél órával később a fekete terepjáró és két civil rendőrautó megállt a Comonfort külvárosában lévő csendes ház előtt. A hátsó ablakból még mindig látszott az a bizonyos sötétkék járőrautó, amit Teresa említett – Mauricio Beltrán autója, ami ott parkolt a fák árnyékában.
Emilio kinyitotta a bejárati ajtót. A házban csend volt. A konyhában a kávéfőző még meleg volt. Veronica a nappaliban ült a telefonjával a kezében, az arca feszült volt, de amikor meglátta, hogy Emilio lép be az ajtón – egyedül, a hátizsák nélkül –, a szemeiben hirtelen felcsillant a diadalmas feszültség.
– Emilio? – kérdezte Veronica, és a hangját kissé megremegtette, hogy aggodalmat színleljen. – Hol van Nicolás? A tanár hívott, hogy a gyerek nem érkezett meg az órára a délutáni túlóra után! Mi történt?!
Emilio letette a kulcsait az asztalra. Lassan, megfontoltan lépkedett felé, mint egy férfi, aki most tudta meg, hogy a lábA alatt megnyílt a föld.
