– Nem tudom, Veronica… – mondta Emilio fojtott hangon. – Az iskolában azt mondták, hogy a gyerek táskájában… valami szörnyűséget találtak. Azt mondják, hogy egy fegyver volt benne. Az én fegyverem a szekrényből.
Veronica arca hirtelen halotti sápadt lett, de a szemeiben a gyors számítás villant át. Felpattant a kanapéról.
– Egy fegyver?! Hogy lehetséges ez?! Biztosan te hagytad ott! Te vagy az, aki mindig elfelejti a lőfegyvert a rossz helyen! Istenem, ha a rendőrség megtudja… elvisznek minket!
– Már tudják, Veronica – mondta egy harmadik hang a nyitott konyhaajtó felől.
Licenciado Madero nyomozó és három egyenruhás rendőr lépett be a nappaliba. A főbejáratnál pedig – mintha csak a dráma tetőfokára várna – megjelent maga Mauricio Beltrán tiszt is, egyenruhában, aki éppen a zsebébe nyúlt, hogy eljátssza a “segítőkész” hatósági embert.
– Mi folyik itt?! – kiabált Mauricio, és a kezét a pisztolytáskájára tette. – Rendőrségi igazoltatás! Milyen alapon lépnek be…
– A törvényes alapon, tiszt úr – vágott közbe a nyomozó, és felmutatta a bírósági elfogatóparancsot és a fegyverbirtoklási csalás gyanújáról szóló iratot. – Mauricio Beltrán és Veronica Salgado, letartóztatjuk tőrbe csalás, kiskorú veszélyeztetése és okirat-hamisítás alapos gyanújával.
Mauricio arca megrándult. Hirtelen a fegyveréért nyúlt volna, de a két egyenruhás rendőr egy másodperc alatt a földre teperte, a bilincs hideg kattanása pedig visszhangzott a nappali falain.
Veronica hisztérikusan zokogni kezdett, a falhoz rogyott, és Emilio felé nyújtotta a kezét.
– Emilio! Kérlek! Ő kényszerített! Mauricio azt mondta, ha nem segítek neki eltenni téged az útból, elhagy és…
Emilio megállt a felesége előtt. Lenézett arra a nőre, akivel tizenegy évet élt le, akinek a homlokát minden reggel megcsókolta, miközben az a háta mögött a saját kilencéves fiát használta fel egy aljas bűntény bábusaként.
