– A hídon dolgozom, Veronica – mondta Emilio halkan, de olyan acélos nyugalommal, hogy a szoba minden lakója elhallgatott. – Az a dolgom, hogy észrevegyem, ha a beton meggyengül. De te… te nemcsak a betont törted szét, hanem a saját gyermeked lelkét is. És erre nincs bocsánat.
Három nappal később a napfény átszűrődött a Comonfort-i kis lakás redőnyein. A konyhában Nicolás a rajzfüzetébe rajzolt – egy bátor buszsofőrt, akinek a fején egy kék sapka volt, mellette pedig egy nagy kutyát.
Emilio a kávéját kortyolgatta az asztalnál. A telefonja csendes volt; a vihar elvonult, a repedéseket feltárták, és a híd – az igazi, családi híd – újra biztonságban állt a jövő felé vezető úton.
