Marisol térdei megroggyantak. A verandai korlátba kapaszkodott, hogy el ne essen.
– Szóval… te végig tudtad. Tudtad, hogy Bruno egy csaló. Tudtad, hogy a házat el akarják venni tőlünk. És mégis… mégis csendben itt maradtál, segítettél a kertben, és hagytad, hogy azt higgyjem, te is csak egy vagy a környékbeli vándorok közül?
– Nem hagytalak magadra, Marisol – lépett közelebb Gabriel, és a hangja most olyan gyengéd, mégis acélos volt, mint a vihar előtti csend. – Ha azonnal elmondom az igazat, Rosalba és a bűntársai felbujtották volna a helyi hatóságokat. Bizonyíték kellett. Olyan pénzügyi papírok, amelyek feketén-fehéren bizonyítják, hogy a hitelszerződésen szereplő aláírás nem a tiéd, hanem egy olyan közjegyzőé, akit Bruno vesztegetett meg. És ma este… ma este megkaptuk az utolsó darabot is.
Gabriel felmutatta a telefonját, amelyen egy hangfelvétel és egy digitális banki átutalási bizonylat villogott: Bruno saját, saját kezűleg aláírt beismerése, amit az egyik helyi kocsmában ejtett ki a részeg barátai előtt, és amit Gabriel egyik megbízható embere rögzített.
A következő huszonnégy óra a vihar és a számvetés ideje volt.
Rosalba és a bűnöző ügyvédje magabiztosan érkeztek meg a házhoz másnap délelőtt tíz órakor. Egy sötét szedánból szálltak ki, magukkal hozva a végrehajtási papírokat és két helyi bírósági végrehajtót. Rosalba arcán gúnyos, diadalittas mosoly ült, amikor a kopott kerítéshez lépett.
– Nos, Marisol? – kiabált be Rosalba a kapun. – Lejárt a tíz nap! Aláírod a papírt, vagy a rendőrség kényszerít ki innen a gyerekkel együtt? Bruno már rég elfelejtett téged, a ház pedig mostantól a miénk!
Marisol nem bújt el a függöny mögött. Lassan, egyenes derékkal kinyitotta a bejárati ajtót. A hátulról kiszűrődő napfény megvilágította a terhes alakját, az arcán pedig nyoma sem volt a tegnapi remegésnek. Mellette állt Gabriel, a kezében egy vastag, piros pecséttel ellátott iratcsomóval.
