– Nem írok alá semmit, Rosalba – mondta Marisol, és a hangja tisztán, erőteljesen csöngett be a csendes udvarba. – Kivéve azt a feljelentést, amit a bűnszervezetben elkövetett okirat-hamisítás, csalás és zsarolás miatt adtunk be ma reggel a szövetségi ügyészségen.
Rosalba arca hirtelen vörösből halálosan sápadttá vált.
– Micsoda?! Micsoda feljelentésről beszélsz?! A hitel a tiéd! Az aláírás…
– Az aláírás nem az enyém, Rosalba – lépett előre Gabriel, és a végrehajtók elé dobta a dokumentumokat meg a hangfelvétel másolatát. – És a közjegyző, aki hitelesítette, már a rendőrségen vallomást tett. Bruno pedig… nos, Bruno tegnap este óta a fogdában van, miután megpróbálta felvenni a hamisításhoz kapcsolódó utolsó készpénz-előleget.
A bírósági végrehajtók átnézték a papírokat, összehasonlították a pecséteket, majd a vezető tiszt fojtott hangon biccentett a kollégájának:
– Ez tiszta ügy. A hitelszerződés hamis. Letartóztatási parancs van érvényben minden érintett ellen.
Rosalba hisztérikusan sivítani kezdett, az ügyvédje pedig a kocsijába menekülve próbált elhajtani, de a kapuban már ott álltak a szövetségi csendőrök autói, elállva az utat. A Del Villar család kártyavára egyetlen pillanat alatt rombadőlt.
Három héttel később Doña Teresa egykori kertjében a rózsák pompásabban virítottak, mint valaha.
A falu felett lecsapó vihar elvonult, és a napfény melegen sütötte be a verandát. Marisol a karjaiban tartotta az újszülött kisfiát – akit a nagyapja, illetve a hűséges barát után Julián Gabrielnek neveztek el. A kicsi békésen szuszogott az édesanyja meleg mellkasán.
Gabriel a kertben ült, a napraforgók mellett, és egy kis faárat faragott a baba ágyához.
Marisol odalépett hozzá, a tálcán két csésze gőzölgő kávéval. Letette az asztalra, majd leült a férfi mellé a padra. A szemében nem volt már félelem, sem magány. Csak az a mély, tiszta békesség, amit az ember akkor talál meg, amikor a vihar után a romokból újra felépíti az otthonát.
