– Köszönöm, Gabriel – mondta Marisol halkan, miközben a fejét a férfi vállára hajtotta. – Azt hittem, mindent elveszítettem. De te visszahoztad a múltat, és megadtad a jövőt.

Gabriel átkarolta a derekát, a kezét gyengéden a vállára csúsztatta, és a messzeségbe – a falu felé vezető poros út irányába – nézett, ahol a sivatagi szél lassan elsimította a múlt nyomait.

– Nem én hoztam vissza, Marisol – mondta Gabriel meleg, mély hangon. – A rózsák sosem hagyták abba a nyílást. Mi csak megvédtük őket a gyomoktól. Mostantól pedig… innen senki sem megy el sehova.