Egy belvárosi szállodába hajtottam, ahol már várt a saját ügyvédem, és a régi, hűséges pénzügyi csapattársam, Marcus.
– Megvolt a beszélgetés Howard Sterlinggel? – kérdezte Marcus, miközben átadott egy csésze forró kávét.
– Howard éppen most mutatja meg nekik a valóságot – válaszoltam, és leültem az ablak melletti fotelbe. – Kilenc évig azt hitték, hogy egy dísz vagyok az asztaluknál. Azt hitték, hogy a mosolyom mögött nincs semmi, és hogy a nagyapám pénze alanyi jogon jár nekik, mert a nevüket adták hozzá.
– És most mi a terv, Clare? – kérdezte az ügyvédem. – Az átszervezési záradék alapján azonnal összehívhatjuk a rendkívüli közgyűlést. Bármikor leválthatod Richardot és Arthurt az ügyvezetői tisztségükből.
Ránéztem az előttem elterülő városra. A napfény megcsillant a felhőkarcolók üvegfalán.
– Nem kapkodunk – mondtam halkan. – Hagyni fogom, hogy Richard és Arthur lefusson a saját körét. Látni akarom, hogyan kapálóznak, mielőtt rájönnek, hogy a háló már régen rájuk tekeredett.
2. Fejezet: A kétségbeesés órái
Két nappal későbbre a városi elittel teli Ashford Clubban jótékonysági gálát szerveztek – ugyanazt a gálát, amit az elmúlt kilenc évben kivétel nélkül én szerveztem meg. Ezen a rendezvényen jelentették be hagyományosan a nagyvállalati adományokat és a következő évi fejlesztési terveket.
Richard és Arthur abban a reményben jelentek meg, hogy a nyilvánosság erejével megpróbálhatják elfedni a mögöttük tátongó pénzügyi szakadékot. Azt hitték, ha a sajtó előtt magabiztosnak mutatkoznak, a bankok és a befektetők nem indítanak azonnali eljárást ellenük.
Én nem vettem részt a gálán. De Marcus jelen volt, és folyamatosan tájékoztatott.
Richard a színpadra lépett, mikrofont ragadott, és a megszokott, gőgös mosolyával kezdte meg a beszédét.
– Hölgyeim és Uraim! Az Ashford Enterprises az elmúlt három évben rekordméretű növekedést ért el. Bebizonyítottuk, hogy a családi tradíció és a szilárd vezetés minden válságon átsegít minket…
