– Clare… – kezdte Richard, és a hangja remegett. – Ez egy óriási félreértés. Üljünk le, beszéljük meg, mint a felnőttek!
– Üljetek le – mondtam nyugodtan, mutatva a velünk szemben lévő két székre.
Arthur bizonytalan léptekkel leült, de Richard megállt az asztal szélén.
– Mit akarsz tőlünk, Clare? – kérdezte Richard elcsukló hangon. – Tönkre akarod tenni a családunkat? El akarod venni a nevünket?
Ránéztem Richardra. Arra az emberre, akinek kilenc évet adtam az életemből. Aki mellett ott álltam, amikor a cége a csőd szélén táncolt, és akit a saját vagyonommal mentettem meg a bukástól.
– Én nem akarok tönkretenni semmit, Richard – mondtam halkan. – Ti tettétek tönkre saját magatokat. Amikor öt évvel ezelőtt eljöttél hozzám, és könyörögtél, hogy segítsek megmenteni a céget, megígérted, hogy soha nem fogod elfelejteni. Emlékszel?
Richard nyelt egyet, de nem felelt.
– Szót fogadtam neked – folytattam. – Átnéztem az adósságaitokat, tárgyaltam a beszállítóitokkal, és biztosítottam a nagyapám vagyonát. Én építettem újjá ezt a céget, miközben ti a jótékonysági bulikon pöffeszkedtetek, és úgy beszéltetek rólam, mintha csak egy hasznos kiegészítő lennék az életedben. És amikor a cég újra nyereséges lett, átnyújtottad a válópapírokat, és két napot adtál, hogy elmenjek.
– Sajnálom… – suttogta Richard, és a tekintete a padlóra tapadt. – Sajnálom, Clare. Hibáztam. De kérlek… ne vedd el a cégünket.
Kinyitottam a dossziét előttem.
– Nem veszem el a cégeteket, Richard – mondtam, és áttoltam feléjük a dokumentumokat. – A cég már három éve az enyém. Ami most történik, az csupán a formalitások elrendezése.
Arthur remegő kézzel nyúlt a papírok felé.
– Mi ez?
– A lemondási nyilatkozatotok – válaszoltam hűvösen. – Richard azonnali hatállyal lemond az ügyvezető igazgatói posztról, Arthur pedig átadja a tiszteletbeli elnöki tisztségét. A részvényeitek fennmaradó 49%-át felvásárolja a nagyapám alapítványa – a piaci ár hatvannyolc százalékáért, ami pontosan fedezi a személyes adósságaitokat és a zálogjogokat.
