Abban a pillanatban a terem hátsó ajtaja kinyílt, és Howard Sterling lépett be, mögötte két hivatalos bírósági végrehajtóval és a városi kereskedelmi bank képviselőjével.
A teremben elcsendesedett a zsivaj. Richard megszakította a beszédét, és a homlokán megjelentek az első izzadságcseppek.
Howard odasétált a színpadhoz, és átadott egy hivatalos dokumentumot a rendezvény műsorvezetőjének.
– Elnézést a kellemetlenségért – mondta Howard tisztán, és a hangja felerősödött a teremben. – De mint az Ashford Enterprises jogi képviselője, kötelességem tájékoztatni a jelenlévőket és a sajtót, hogy a vállalat többségi tulajdonosa, Mrs. Clare Vance, ideiglenes vagyonzárási és vezetőségi felfüggesztési eljárást kezdeményezett Mr. Richard Vance és Mr. Arthur Vance ellen.
A vakuk fénye azonnal elborította a színpadot. Richard arca eltorzult a düh től.
– Ez… ez egy magánéleti vita! – kiáltotta Richard a mikrofonba. – Clare csak a válás miatt próbál bosszút állni! Nincs joga ehhez!
– Mr. Vance – lépett előre a bank képviselője. – A 4. rész B bekezdése értelmében Mrs. Clare Vance a cég 51%-os tulajdonosa. Mivel Önök a tegnapi napon megpróbálták átcsoportosítani a cég tartalékszámláit a személyes magánszámláikra anélkül, hogy a többségi tulajdonos jóváhagyását kérték volna, a bank azonnali hatállyal zárolta a vállalat összes hitelkeretét.
Arthur, aki a VIP-asztalnál ült, kiejtette a kezéből a borospoharat. A vörösbor szétlocsolódott a hófehér abroszon – pontosan úgy, mint azon a bizonyos vacsorán, amikor a válópapírokat elém tették.
3. Fejezet: A szembesítés
Másnap reggel a cég belvárosi központjának legfelső emeleti igazgatósági termében ültem. Az asztalfőn foglaltam helyet – abban a székben, ahol kilenc éven át Arthur ült, miközben engem csak a „néma feleségként” tűrt meg a teremben.
Az ajtó feltárult, és Richard lépett be, nyomában az apjával. Richard öltönye gyűrött volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Nem volt már benne nyoma annak a férfinak, aki két nappal ezelőtt 48 órát adott nekem, hogy eltűnjek az életéből.
