– Natalia… te… mit csinálsz itt? – dadogta Julián, és a hangja remegett.
Natalia felé fordult, és egyetlen pillantással felmérte azt a férfit, aki huszonnégy órával ezelőtt a csomagjaival együtt kitette őt és a hetvennapos ikreket az ajtón.
– Nem azt csinálom, Julián, amit te – mondta a felesége hideg nyugalommal. – Én nem adtam el a gyermekeimet egy állásért. Te választottad a családi birodalmatokat. Most pedig viseld a következményeit.
A rendőrtisztek odaléptek Aurorához és a cég jogi képviselőjéhez. A bilincs hideg kattanása törte meg a fojtogató csendet a fényűző irodában. Aurora hisztérikusan kiabálni kezdett, de a hatósági embereket ez már nem tartóztatta fel: a Del Villar birodalom kártyavára egyetlen pillanat alatt rombadőlt.
Három héttel később a pueblai lakásban újra béke uralkodott. A napfény kellemesen melegítette a kiságyakat, ahol Mateo és Lucía békésen aludtak.
Natalia a konyhaasztalnál ült, átnézve a cég friss kimutatásait. A válási papírok már aláírásra kerültek; a bíróság teljes felügyeletet adott neki, Julián pedig a büntetőeljárás és a családi csőd közepette elhagyni kényszerült a várost, visszatérve a semmibe. Aurora Del Villar pedig a cellájában számolgatta a napokat, felismerve, hogy a gőg és a kapzsiság mindent elvett tőle, amiért egész életében küzdött.
Natalia letette a tollat, felállt, és kinézett az ablakon a tiszta, kék égboltra. A vihar elvonult. És ő tudta, hogy a gyermekeivel együtt mostantól olyan erős alapokon állnak, amelyeket senki és semmi nem tud többé lerombolni.
