A szociális munkás megfigyelte. Nem kényszerítette Lucíát, hogy részletesebben mondja el, és megköszönte neki a beszélgetést. Alig kaptam levegőt.
A folyosón találtam Ofeliát egy zacskó cukorkával az unokának. Megkértem, hogy ne lépjen be engedély nélkül. Úgy nézett rám, mintha sértegetném.
“A fiam egy rekordot fog szerezni egy lány miatt, aki nem figyelt rá.
“Az unokádnak törése van. Nem bánod ezt?
“Természetesen érdekel. De mindig tudtad, hogy Mauriciónak erős természete van.
Aztán elővette a telefonját, és megmutatott egy üzenetet, amit egy évvel korábban írtam: “A baba dolog már meg van javítva. Nem akarom, hogy kívülről bárki belekeverjen.”
“Ezt is taníthatom,” suttogta. Hogy tudják, hogy te engedted.
Mögötte Mauricio jelent meg. Hallotta a fenyegetést, és nem tűnt meglepődnenek.
“Jelezd, baleset volt, Renata,” mondta, miközben átnyújtott nekem egy papírlapot, amit ő írt. Vagy beszélnünk kell arról, amit te is hallgattál.
3. RÉSZ
Ránéztem a lapra. Ott volt Lucia neve, az eset dátuma, és egy 5 soros beszámoló, amit a lányunk engedély nélkül futtatott egy halom anyagra. Végül hagytam egy helyet az anyai aláírásomnak. Nem említette, hogy Mauricio felemelte a blokkot, hogy megijesztse, vagy hogy Ofelia mondta neki, mit mondjon.
“El fogod vinni ezt a kórházba?” kérdeztem.
“Természetesen, ha kell,” válaszolta Mauricio. Senki sem akarja bántani a lányt.
“Nos, kezdd azzal, hogy ne használd magad megmentésére.”
Széttéptem a lepedőt, amit adott, de előbb lefotóztam róla a mobiltelefonommal. Elmagyaráztam, hogy nem láttam a pontos pillanatot, és nem írtam alá olyan változatot, amely tényként mutatja be a feltételezéseket. Ezután megkértem a kórházi személyzetet, hogy ne engedjék be Ofeliát Lucia szobájába. A személyzet tiszteletben tartotta a kérést, miközben tisztázták, ki látogathatja meg.
Az anyósom sírni kezdett. Nem hangosan érvelt, hanem néma dühvel.
“Tönkreteszed a fiam életét.
“Lucia ott fekszik törött lábcal. Az ő élete is számít.
