Vanessa gúnyos, ideges nevetéssel kísérte a mozdulatot.
– Ez nevetséges! – csattant fel, miközben leült a Daniel melletti székre. – Daniel, mondd meg nekik, hogy takarodjon innen! Egy elhagyott feleség hisztije miatt nem fogjuk feltartani a cég ügyeit. Van egy millió dolláros szoftverfrissítési prezentációm, amit…
– A te prezentációd, Vanessa, mostantól a bűnügyi nyomozók asztalát fogja díszíteni – vágott közbe Samuel Reed, és egy vastag iratcsomót csúsztatott az igazgatótanács elnöke, Arthur Vance elé. – Kezdjük az alapoknál.
Arthur Vance, egy hetvenéves, nyugdíjas bankár, akit Daniel a régi barátság címén hozott a céghez, hitetlenkedve lapozott bele az első oldalakba.
– Margaret… – szólalt meg Arthur, miközben a szemüvegét az orrára tolta. – Mi ez itt? A Mercer Home Systems és a Price Communications közötti számlázási adatok? Ezeket már tavaly is…
– Tavaly még nem tudtuk, Arthur, hogy a Price Communications egyetlen alkalmazottja Vanessa Price-on kívül egy postafiók Delaware-ben – mondtam, miközben végigvezettem a pillantásomat az igazgatók arcán. – Nem tudtuk azt sem, hogy a cég által bérelt charlotte-i társasház – amit Daniel a vállalati költségvetésből fizetett, mint „vendégházat a keleti parti partnerek számára” – az elmúlt tizennégy hónapban kizárólag Vanessa lakhelyeként szolgált, miközben a bérleti díjat háromszorosan túlárazták, hogy fedezzék a magánutazásaikat Asheville-be és Miamiba.
Daniel arca hirtelen megfeszült. Az ökle ökölbe szorult az asztalon.
– Te kurva… – suttogta, és hirtelen felpattant. – Te átkutattad a magánéletemet? Elloptad a cég adatait?!
– Nem elloptam, Daniel. Kezeltem őket – feleltem fensöbbséges nyugalommal. – Harminckét éven át én voltam a CFO, a HR, a PR és a válságkezelő, akit soha nem vettek fel hivatalosan a bérszámfejtési listára. Amikor te a befektetőkkel ebédeltél, én hívtam fel a bankigazgatókat, hogy ne mondják fel a hitelkeretedet. A cég iratai mindig is a kezemen mentek keresztül. Csak eddig… eddig eltemettem a hibáidat ahelyett, hogy felmutattam volna őket.
