– Elköltözöl? – kérdezte meglepetten. – Ez a ház… ez a te otthonod is.
– Ez a ház Daniel nevén volt, de a jelzálogát a Calloway Alapítvány fizette ki kilencvenhatban, amikor a cégecske még a pincétekben vegetált – mondtam, miközben előhúztam egy borítékot a táskámból, és letettem az asztalra. – Itt van a lakattyúról szóló értesítés, Evelyn. A birtokot a bank holnap reggel lefoglalja a vállalati adósságok fedezeteként. Szóval, ha jót akarsz magadnak, ma este pakold össze a holmidat. A manchesteri apartmanodban még mindig van hely, nem igaz?
Evelyn felpattant a fotelből, a szeme szikrákat szórt.
– Te… te kiteszed az idős anyósodat az utcára?!
– Nem az utcára, Evelyn. Egy kétszobás luxusapartmanba, amit a saját pénzedből vehettél volna meg, ha nem éltél volna harminc évig az én munkám gyümölcséből. A takarítócsapat reggel nyolckor érkezik. Jó pakolást kívánok.
3. Fejezet: Az éjszaka a palota mögött
Az éjszakát nem a Myers Parkban töltöttem.
Samuel Reed segítségével bejelentkeztem a Tryon utca alatti butikhotel egyik lakosztályába, ahonnan ráláttam a Calloway Tower kivilágított tornyára. Az ablakból néztem a várost, amelynek gazdasági elitje még mindig mit sem sejtett arról, hogy a földrengés már megtörtént.
Hajnali három óra volt, amikor megcsörrent a telefonom.
– Margaret? – Daniel hangja volt. Nem a tárgyalótermi üvöltés, nem a gőgös magabiztosság. Ez a hang törött volt, vékony, mint egy elszáradt falevél. – Kérlek… vedd fel. Tudom, hogy ott vagy.
Hagytam kicsörögni ötször, aztán megnyomtam a zöld gombot.
– Hallom, Daniel.
– Margaret, én… én nem tudom, mit csináljak – zihálta a vonal túlságos végén. A háttérben valamilyen olcsó motel neonreklámjának zümmögése hallatszott. – A rendőrség holnap kihallgatásra hívott. A befektetők visszakövetelik a tőkét. Vanessa… Vanessa eltűnt, elvitte a kocsikámat és a spórolt pénzem egy részét is. Nincs semmim. Teljesen üres vagyok.
