A fehér oszlopok, a gondosan ápolt pázsit, a magnóliafák a kerítés mentén – minden olyan volt, mint évtizedek óta mindig. Kívülről ez a ház a tökéletes déli elegancia szimbóluma volt. De amikor kinyitottam a vaskaput, és beléptem a foyer-be, a csend most nem a békét jelentette, hanem a végleges lezárást.
A nappaliban Evelyn, Daniel édesanyja ült a selyemhuzatos fotelben. A nyolcvanéves asszony, aki harminc éven keresztül úgy tekintett rám, mint valami kényelmes, de cserélhető háztartási gépre – egy nőre, akinek a „levegőre” van szüksége a fiához –, most egy bögre teát tartott a kezében. A tekintete rideg volt, de már nem az a gőgös lenézés sugárzott belőle, mint tegnap este a pezsgős koccintáskor.
– Megjöttél – mondta Evelyn anélkül, hogy felnézett volna a csészéjéből. – Daniel átjött egy órája. Sírt, Margaret. Egy felnőtt férfi, a fiam, ott bőgött a nappali közepén, mert a bankok zárolták a számláit, és a rendőrség bezratta az irodáját. Büszke vagy magadra?
Letettem a táskám a kis console asztalra, és leültem a vele szemben lévő székre. Nem vetköztem le; a kabátom még rajtam volt.
– Nem büszkeséget érzek, Evelyn. Csak fáradtságot – feleltem hűvösen. – És ami Danielt illeti… talán az lett volna a bajai, ha harminc évvel ezelőtt nem takarítod el mindig a hülyeségeit az útból. Te tanítottad meg arra, hogy a következmények mindig másokat terhelnek.
Evelyn letette a teát a dohányzóasztalra, a porcelán megcsikordult a fán.
– Huszonnégy óra alatt tönkretetted a saját családodat. A nevedet, a társadalmi állásodat Charlotte-ban. Mit fogsz mondani a barátnőidnek a jótékonysági bizottságban? Hogy miért tűnt el Daniel?
– Azt fogom mondani nekik, Evelyn, amit eddig is tudtak, csak nem mertek kimondani: hogy a király meztelen volt. És hogy én költözöm el először.
A hangom annyira határozott volt, hogy az idős asszony szájáról a gúnyos mosoly azonnal lehervadt.
