Ezek a szavak – amelyek egykor talán összetörtek volna – most lepattantak róla, mint a golyó a golyóálló üvegen. Mert a fejemben hirtelen minden a helyére került. A lemondott utazások, a titkolózások, a barátok elmaradása, és az a sok-sok finom gúny, amivel nap nap után kicsinyített, hogy soha ne emeljem fel a fejem.
Nem azért tartott meg, mert szeretett. Azért tartott meg, mert az áldozat-státuszom tökéletes alibi volt a karrierjéhez, és kényelmes díszlet a megcsalásaihoz.
– Igazad van – mondtam lassan, és kihúztam magam. – Hét éve valóban elhittem, hogy én vagyok a romhalmaz ebben a házban. De elfelejtetted, hogy mielőtt a te feleséged lettem volna, Dr. Mariana Torres voltam. És a sebészek nem felejtenek el vágni, Alejandro. Csak eddig rossz helyre fókuszáltak.
Alejandro szemei tágra nyíltak a fenyegetéstől.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy a holnapi nap folyamán felhívom Sergio Mendozát – mondtam, miközben a pulton lévő névjegykártyáért nyúltam. – Elmesélem neki a teljes igazságot arról, hogyan „áldoztad fel” a karrieredet a beteg feleségedért. És ami a cég pénzügyeit illeti… nos, a jogi végzettségű nővérem bizonyára nagyon kíváncsi lesz arra a bizonyos Chloe nevű marketingesre, aki a te neveden futó céges számlákból finanszírozza a lakását.
Alejandro arca hirtelen tejszínűre váltott. Előrelépett, hogy kitépje a kezemből a kártyát, de én már hátraléptem.
– Egy lépést se – mondtam, és a hangomban ott volt a régi traumatulajdonos határozottsága. – A játék véget ért, Alejandro. Holnap reggelre te pakolsz össze. Ez az otthon az enyém volt, mielőtt te megjelentél volna benne. És most már a saját életem is az enyém.
A folyosó csendjében csak a zsebemben lévő telefon vibrálása hallatszott. Egy újabb üzenet volt az ismeretlen számtól, de már nem is kellett megnéznem. Tudtam, hogy a sötétség után végre feljött a nap.
