Nehézségekkel kinyitottam a telefonomat, és felhívtam anyámat.
“Anya, eljöhetek hozzád?”
Azonnal meghallotta, hogy a hangom másképp hangzik.
“Mi történt?”
“Holger vert meg.”
Néhány másodpercig csendben maradt.
Aztán nyugodtan mondta:
“Hívj taxit. Lent várlak.”
Anyám papucsban fogadott.
Az arcomra nézett, de nem tett fel kérdéseket.
Megölelt, és kivette a táskát a kezemből.
Ez az egyszerű gesztus sírni csalt meg.
A konyhájában, hideg törölközővel az arcomon, először mondtam el hangosan mindazt, amit régen titkoltam.
Holger gúnyolta a munkámat, irányította a kiadásaimat, és minden vitában emlékeztetett arra, hogy nélküle semmim sem lenne.
Anyám végsőkig hallgatott rám.
“Maren, miért hittél neki?”
Lehajtottam a szemem.
Mert egy ponton még a saját memóriádban is bizalmatlanul bízol, amikor évekig ugyanazokat a szavakat hallod.
Az a lakás, amit a férjem az övének hitt, az anyámé volt.
Ő már az összeházasodás előtt vette, miután eladta a nagy házat, amiben apám halála után laktak.
Ő maga egy kisebb lakásba költözött, és engedélyezte, hogy a másikban lakjunk, amíg elég pénzt nem spóroltunk.
Eleinte Holger hálás volt érte.
Aztán elkezdte mondani, hogy “a mi lakásunk”.
Később “az otthonomnak” nevezték.
Nem javítottam ki.
Nem akartam megsérteni a büszkeségét.
Még amikor elmesélte a vendégeknek, hogy a családjának tetőt adott a fejük fölé, csendben voltam.
Szombat reggel így írt:
“Állítsátok meg a színházat. Gyere vissza ma este.”
Aztán Gisela hívott.
“Nem tönkretesz egy családot egyetlen pofon miatt.”
“És te tartod őket össze az arcon lévő pofonokkal?” kérdeztem.
Megsértődött, és letette a telefont.
Anyám tanácsára elmentem az orvoshoz.
Ezután elmentem a rendőrséghez, és elmondtam nekik, mi történt.
Minden mondat nehéz volt számomra, de amikor végeztem, már nem éreztem, hogy el kell rejtegetnem, amit a férjem tett.
Délben anyám felhívta Holgert.
Nem kapcsolta be a hangszórót.
Csak a szavait hallottam.
“Ma jövünk, és összepakoljuk a dolgaidat. Maren már nem fog veled élni.”
Még távolról is hallottam a válaszát.
