“Nem dobsz ki a saját otthonomból!”
Anyám nem emelte fel a hangját.
“A lakás az enyém, Holger. Láttad a dokumentumokat.”
Hosszú csend következett.
Aztán mondott valamit a felújításra költött pénzről.
“Erről külön beszélhetsz,” válaszolta anyám. “De nem fogsz Marennel újra kiabálni, hogy szerezzen egy kulcsot.”
Ugyanazon a napon kaptam egy üzenetet.
“Csomagolj össze a dolgaimat. Vasárnap elhozom őket. Akkor végre véget ér ez a cirkusz.”
Sokáig bámultam a kijelzőt.
Még most is minden, ami történt, számára csak egy cirkusz volt.
Anyámmal és a bátyámmal vezettem a lakásba.
Két bőröndbe tettem a ruháit.
Egy külön táskában bepakoltam a borotválkozó eszközöket, a töltőket és az asztaláról származó dolgokat.
Az esküvői fotónk kiesett egy könyvből.
Egy pillanatra leültem az ágyra.
Nagyon szerettem őt.
Pont ezért volt minden olyan nehéz.
Szerettem azt az embert, aki teát készített nekem, amikor beteg voltam, útközben fogta a kezem, és amikor a jövőről beszélt, azt mondta: “mi”.
De az utóbbi években már nem hallottam a hangomat ebben a “mi”-ben.
A bátyám az ajtón kérdezte:
“Segítsek?”
A fotót a fiókba tettem, és felálltam.
“Igen. Vidd ezt a bőröndöt a bejárathoz.”
Anyám lakatost rendelt a zár cseréjére.
Amikor hallottam a fém csörgését, a szívem gyorsabban kezdett verni.
Tudtam, hogy Holger megpróbál bejutni a kulcsával, pedig csak a holmiját kellett volna felvennie.
Vasárnap este pontosan ezt tette.
Először hallottam, hogy a kulcs karcol a zárban.
Aztán egy újabb próbálkozás.
Végül megszólalt a csengő.
“Maren, nyisd ki az ajtót. A kulcsom nem működik.”
Odamentem az ajtóhoz.
Anyám mellettem állt.
“A dolgaid már a sarkon belül vannak,” mondtam.
“Komolyan mondod? Nem így viselkedsz egy vita után.”
“Mindenki előtt megvertél.”
“Elnézést, rendben? Most nyisd ki az ajtót.”
Türelmetlenség volt a hangjában.
Úgy mondta ki a bocsánatkérést, mintha rossz címet adna, és azonnal kijavítja magát.
“Nem engedlek be.”
“És hová menjek?”
