— Nem féltékeny vagyok, Daniel — mondtam halkan. — Csupán eltakarítom a szemetet a saját házamból.
Ránéztem Madisonra, aki még mindig az asztal mellett kuporgott, s krétafehér arccal próbálta összeszedni a szétszóródott papírokat.
— Néhány perccel ezelőtt, amikor megütöttél, Daniel azt mondta nekem: ’Claire, hagyd békén.’ Azt hitte, te vagy a törékeny, a védendő, a jövő. Azt hitte, engem félrelökhet, mint egy elnyűtt bútordarabot. De a valóság az, Madison, hogy te nem a jövője voltál. Te voltál a csalija. Daniel mindent a te nevedre íratott, hogy ha a dolgok rosszra fordulnak, te vigyed a balhét a szövetségi bíróságon.
Madison arca eltorzult a felismeréstől. Lassan felnézett Danielre, s a szemeiben a korábbi felsőbbrendűség helyét átvette a tomboló, gyilkos düh.
— Te… te gyáva féreg! — visította Madison, s felugorva egyenesen Danielnek esett, az körmeit a férfi arcába mélyesztve. — Azt mondtad, az én nevemre kell írni, mert úgy biztonságos! Azt mondtad, megvédesz!
— Engedj el, te őrült nő! — üvöltötte Daniel, miközben próbálta lefejteni magáról a szeretőjét.
A luxusétterem különtermében elszabadult a pokol. A vezetők és a befektetők sietve elhagyták a termet, miközben a pincérek kővé dermedve figyeltek a fal mellett.
Én pedig csendesen felemeltem a táskámat a székről. Elsimítottam a kosztümöm hajtókáját. A tenyerem még mindig enyhén bizsergett a pofontól, de odabent, a lelkem mélyén olyan sziklaszilárd, megbonthatatlan béke uralkodott, amilyet még soha életemben nem éreztem.
Odaléptem az ajtóhoz, de mielőtt kiléptem volna, visszanéztem az egymást tépő, összeomló párra.
— A rendőrség és a szövetségi ügynökök már odalent várnak a parkolóban — mondtam csendesen. — Jó estét kívánok, Daniel. A válóperes papírokat az ügyvédem holnap reggel beviszi a celládba.
Megfordultam, kiléptem a teremből, s selymes léptekkel lemeneteltem a márványlépcsőn. Odakint a hűvös, esti szellőégbolt alatt már villogtak a szövetségi hatóságok fekete autóinak kék-piros fényei.
