– Lucía, ne játszd itt a mártírt! – csattant fel Rebeca. – A fiaid… azaz a te fiad csak meg akarta menteni a családi vagyont a hitelezőktől! Tudod, mekkora nyomás nehezedik rá? Tudod, milyen üzleti körökben mozog? Ha egy milliomos anya magára hagyja a gyerekét, miközben a városban mindenki erről a lottónyereményről beszél, az nemcsak önzés, az bűn!
– Bűn? – ismételtem meg a szót, és lassan felemelkedtem a konyhai székből. A hatvannyolc éves testemben ott lakozott az a belső erő, amit a sors soha nem tudott megtörni. – Bűn az, Rebeca, amikor valaki tizenhárom évig felém sem néz, nem hív fel, amikor a műtőben fekszem, de amint meghallja, hogy nyertem egy összeget, két bőrönddel beköltözik, és hamis aláírással akarja elvenni a házamat. Ez nem bűn. Ez rablás.
A múlt titkai
Adrián ekkor lassan felemelte a fejét. Az arca vörös volt a szégyentől és a düh keverékétől.
– Nem akartunk mi semmi rosszat, anya… – nyögte ki rekedten. – Csak… bajban vagyunk. Nagy bajban.
– Milyen bajban, Adrián? – kérdeztem, és keresztbe fontam a karom. – A te „befektetési tanácsadó cégeid”? Azok a vállalkozások, amikről három évvel ezelőtt akartad, hogy eladjam ezt a házat? Akkor is ugyanezt mondtad: hogy én nem értek az üzlethez. Akkor is elmentél, mert nem adtam oda a tetőt a fejem fölül. Most megint elértél a szakadék széléhez?
Rebeca beleavatkozott, a hangja már hisztérikus éleket öltött:
– Befektetések voltak! Rossz partnerek! Emberek, akik átvertek minket! Ha most nem fizetjük ki a követeléseket, a nevek… a hitelezők nemcsak a pénzt veszik el, hanem…
Megállt. A szája nyitva maradt. Ránézett Adriánra, aki ijedten intett neki, hogy hallgasson.
De én már összeraktam a kirakós darabjait.
– Hitelezők? Nem bankokról van szó, igaz? Nem holmi üzleti projektről. Uzsorások? Vagy valami illegális szerencsejáték-adósság, amit a fiam a hátam mögött hozott össze?
