– Nem megyünk sehova! – visította Rebeca. – Ez a ház…
– Ez a ház az enyém – vágtam a szavába. – És ha öt percen belül nem látom, hogy pakolnak, nemcsak a rendőrséget hívom a hamis aláírás miatt, hanem személyesen adom át a hitelezőiteknek a neveteket meg a címeteket, ahol eddig bujkáltatok. Meglátjuk, a hitelezőknek jobban tetszik-e a fiaim társasága, mint nekem.
A fenyegetés hatott. Rebeca szemei tágra nyíltak a rémülettől. Tudta, hogy nem blöffölök. Egy olyan nő, aki hatvannyolc évesen, egyedül, megműtött májjal és elszánt lélekkel felépítette az életét, nem hagyja magát zsarolni egy kétségbeesett, bűnbe süllyedt párocskától.
Adrián lassan felállt. Az arca szürke volt, mint a hamu. Nem nézett rám. Odalépett a bőröndökhöz, a fekete ragasztószalaggal leragasztotthoz meg a másikhoz, és csendben felvette őket.
– Anya… – suttogta az ajtóból. – Sajnálom.
– Nem engem sajnálsz, Adrián – mondtam, miközben a konyhaablakon át kipillantottam a gondozott citromfára. – Hanem azt, hogy nem jött be a terved. Isten veled.
Az ajtó becsukódott mögöttük.
A csend megnyugvása
A házban ismét csend lett.
Nem az a fojtogató, nehéz csend, ami a megérkezésükkor fogadott, hanem a tiszta, békés magány csendje.
Odamentem az asztalra hagyott zöld dossziéhoz. Kinyitottam, kikerestem belőle a hamis aláírásomat tartalmazó lapot, és egyetlen határozott mozdulattal kettétéptem. A darabokat a szemetesbe dobtam.
A telefonomhoz nyúltam, és tárcsáztam Morales ügyvéd számát – akit a lottónyeremény óta bíztam meg a jogi ügyeim intézésével.
– Morales úr? Lucía Mendoza vagyok. Kérlek, készítsünk el egy távoltartási végzést a fiam, Adrián Mendoza és a felesége ellen. Illetve szükségem van egy nyilatkozatra a bank felé is, hogy minden hitelkérelmet, ami az én nevemre érkezik, azonnal utasítsanak vissza, hacsak nem én magam jelenek meg személyesen, biometrikus azonosítással.
A vonal túlsó végén az ügyvéd megértően felsóhajtott.
– Rendben van, Lucía. Sajnálom, hogy ezt kellett megélned.
