A csend, ami a kérdést követte, mindent megválaszolt. Adrián lehajtotta a fejét, a vállai előregörbültek, és a kezébe temette az arcát.
– Negyvenmillió pesónyi tartozásunk van, anya… – suttogta a fiam, és a hangja olyan vékony volt, mint egy gyereké. – Ha nem mutatunk fel azonnal egy értékes ingatlanfedezetet, vagy nem fizetjük ki a törlesztést, a férfiak, akiknek tartozom… ők nem fognak kérdezni. Elveszik az autónkat, a lakásunkat a fővárosban, és… és bajba kerülünk. Azt hittük, ha a te nevedre vesszük fel a hitelt a lottónyereményed garanciájával, akkor mindent megmenthetünk.
Néztem a fiamat. Azt a fiút, akit neveltem, akinek a ruháit éjszakánként javítottam, akinek az iskoláját fizettem. És rájöttem valamire, ami sokkal fájdalmasabb volt, mint a hamis aláírás: Adrián soha nem változott meg. Nem azértjött, mert hiányoztam neki. Nem azért kereste a szeretetemet, mert öregszem és egyedül élek.
Akkor sem érdekeltem, amikor a májusi műtét után a kórházi ágyon feküdtem, és most sem érdeklem. Csak egyetlen dolog voltam a számára: egy nyitott pénztárca. Egy számla, amit ki lehet üríteni, hogy kimentse a saját maga által ásott sírból.
A rendőrség és a határvonal
– Nem mentetek meg semmit, Adrián – mondtam halkan, de olyan határozottan, hogy a szavak szinte visszhangzottak a falak között. – Csak belevonsz engem is a bűnötökbe. A hamis aláírás, az okirat-hamisítás… ez nem polgári per, fiam. Ez bűncselekmény.
Rebeca felpattant a székéből, az arca eltorzult a dühtől.
– Te szemét öregasszony! A saját fiadat akarod börtönbe juttatni egy kis papírfecni miatt?! Mi a családod vagyunk! Ha őt lecsukják, neked sem lesz békéd! Jönnek majd ide az uzsorások is, megnézik, mit rejtegetsz a falak mögött!
– Rebeca – fordultam a feleségéhez, és a tekintetem olyan hideg volt, mint a jég –, önöknek húsz percük van arra, hogy összeszedjék a két bőröndjüket. A töröttet meg a másikat. És eltűnjenek a szemem elől.
