Vasárnap reggelre a jogászaim benyújtották a sürgősségi vagyonzárási kérelmet a bíróhoz. Mindent zároltunk: a bankszámlákat, a zapopani házat, és Julián céges részvényeit. Ezzel egy időben kapcsolatba léptem a monterrey-i projekt főinvestorával is – azzal a befektetővel, akivel Julián állítólag „tárgyalt”. Amikor a befektető megtudta, hogy a szerkezeti terveket és az ingatlan stabilitását hamisított dokumentumokkal akarták eladni neki, azonnal felbontotta a előszerződést Juliánékkal.
Vasárnap délután négy órára a zapopani ház teljesen kiürült. Nem romboltam le semmit, nem törtem össze a bútorokat. Egyszerűen mindent, ami az enyém és a kislányomé volt – a kiságyat, a ruhákat, a babakocsit, az általam vásárolt berendezést – felpakoltuk két nagy teherautóra, és átszállítottuk Alejandra tágas, saját házába.
A zapopani villa csupasz maradt. Csak a kopár falak, a csupasz akvazöld gyerekszoba és a nagy márványlépcső maradt ott.
És az íróasztalon egyetlen boríték.
3. RÉSZ: A HAZATÉRÉS
Vasárnap este 21:30-kor egy taxis állt meg a zapopani ház előtt. Julián lépett ki a kocsiból. Kipihent volt, lebarnult, a táskájában még ott lapult a monterrey-i luxushotel szappana és Paola parfümjének illata.
Mielőtt belépett volna a házba, elküldött egy üzenetet a telefonomra:
„Szia kicsim! Végre hazaértem a nehéz tárgyalásokról. Sajnálom, hogy nem tudtam hívni a hétvégén, a térerő csapnivaló volt. Remélem, jól vagytok a babával. Holnap reggel bemegyek hozzátok a klinikára!”
Pár másodperccel később elfordította a kulcsot a zárban.
A házban sötétség és fojtogató csend fogadta. Amikor felkapcsolta a villanyt a hallban, a hangja visszhangzott a csupasz falak között.
– Mariana? – kiáltotta, zavartan nézve a teljesen üres nappalira. A kanapé, a tévé, a szőnyegek – minden eltűnt.
Pánikba esve rohant fel a lépcsőn. A gyerekszoba ajtaja nyitva állt. Az akvazöld falak között nem volt ott a kiságy, nem volt ott a hímzett párna, sem a karosszék. Csak a puszta parketta.
