Megállt az íróasztalom előtt. Hosszan nézett rám, miközben én nyugodtan ültem a bőrforgószékemben, meg sem mozdulva.
– Segíthetek valamit, Victoria? – kérdeztem halkan, udvariasan.
Victoria megnyelte a büszkeségét – azt a kevés maradványt, ami még megmaradt benne. Összetörve, halkan, szinte alig hallható hangon szólalt meg:
– Csak… csak azt akartam kérdezni… van-e itt hely számomra? Bármilyen pozícióban. Akár a legalsóbb szinten is. Csak… szükségem van egy esélyre.
Ránéztem arra a nőre, aki egykor kirúgott azért, mert egy haldokló beteg mellett akartam lenni. Hosszú másodpercekig csend volt a szobában. Aztán lassan megráztam a fejem.
– Sajnálom, Victoria – mondtam, és a hangomban nem volt sem gúny, sem bosszúvágy, csupán a tiszta, hideg valóság. – Ez egy marketingcég, nem jótékonysági szervezet. És nálunk az emberi empátia nem opcionális extra, hanem alapkövetelmény.
Victoria elfordította a tekintetét, lehajtotta a fejét, és szótlanul sarkon fordult. Az ajtó lassan becsukódott mögötte.
Én pedig visszanéztem a városra, mély levegőt vettem, és tudtam: végre ott vagyok, ahol lennem kell. Szabadon, emberségesen és igazságosan.
