A hűség pecsétje és a föld szava
A faház nehéz tölgyfa ajtaja mögött fojtogató volt a csend. A három kopogás éles visszhangja még ott vibrált a levegőben, miközben a pirkadat első hűvös sugarai átszűrődtek a kis ablakon. Lupita, aki alig egy órával korábban tért vissza a halál torkából Emilia szakszerű, lázcsillapító és görcsoldó injekcióinak köszönhetően, most békésen aludt a sarokban lévő kiságyban.
Mateo a szoba közepén állt. A keze, amely éveken át a száraz földet és a munkagépeket markolta, most megremegett. A tekintete váltakozott az ajtón kívül álló, fegyveres férfiak árnyéka és a felesége – a nő – között, aki alig néhány perce még egy tanult orvos és egy hatalmas textilbirodalom örököse volt, nem pedig az a szegény, néma asszony, akinek a levelek alapján hitte.
– Barragán… – sziszegte Mateo, és az arca vörösre gyúlt a dühtől. – Hogy meri a házam küszöbét taposni a bankárjával?!
Emilia odalépett hozzá. Nem volt benne félelem. A selyemruhák és a mexikóvárosi elit báltermei után ez a poros, északi farm volt az első hely, ahol az embereket nem a vezetéknevük, hanem a tetteik alapján ítélték meg. És ő nem azért jött ide, hogy elmeneküljön, hanem hogy megvédje azt, amit megtalált.
– Mateo, figyelj rám – mondta Emilia halkan, de olyan határozott hangon, ami a szoba minden lakóját hallgatásra bírta. – Barragán nem a tartozás miatt van itt. Nem a három napon múlik a földed. Az a szerződés, amit az imént átnéztem, egy illegális kamatláb-módosítást tartalmaz, amelyet a szövetségi bányászati koncessziós törvény szigorúan tilt. Ők a völgy összes földjét akarják, mert a bányavállalat rajtatok keresztül akarja átvinni a nehézgépek szállítási útvonalát.
– Dr. De la Vega! – kiáltotta be kintről a bankár, a hangjában gúnyos éllel. – Ne fárassza magát a szegények védelmezésével! Apja textilgyárai a mi intézetünkön keresztül finanszírozzák a bővítéseket! Ha a férje nem írja alá a lemondó nyilatkozatot három percen belül, a De la Vega név fogja megbánni a mexikóvárosi tőzsdén!
