“A gyerekeinek anyára van szükségük”: a barát, aki leveleket ír egy szegény embernek, kiderül, hogy kiváló orvos.

Mateo a feleségére nézett. A szemeiben mély, elfojtott fájdalom égett.
– Igaz ez, Emilia? A te családod pénzele azokat, akik el akarják venni tőlem a gyerekeim jövőjét?

– Nem, Mateo – válaszolta Emilia, miközben kihúzta magát, és egyenesen a férje szemébe nézett. – Apám gyárai függetlenek. De az a bankár tudja, ki vagyok, mert én voltam az, aki két évvel ezelőtt megtagadta tőlük a De la Vega alapok kezelési jogát. Ezért akarnak most eltaposni minket.

A bejárati ajtó hirtelen szélesre tárult.

Barragán, a vidék legbefolyásosabb földbirtokosa, egy prémes gallérú kabátban lépett be a szobába, mögötte a bankárral és a két fegyveres emberrel. A csizmájáról vastag sár hullott a tiszta fapadlóra – arra a padlóra, amelyet Matilde és Inés tegnap töröltek fel.

– Elég a színházból, Salgado – mondta Barragán, miközben egy sárgás papírlapot dobott a konyhaasztalra. – A feleséged gazdag, de itt a törvény az enyém. Ez a föld a hitelek felhalmozódása miatt az állam javára zárolva van. Vagy aláírod a végrehajtási ívet, és megkapod a hátralévő ezer pesót a költözésre, vagy a törvényszéki végrehajtók még ma éjszaka kilakoltatnak.

Mateo az öklét emelte, de Emilia elé lépett. A finom, hófehér keze lágyan, de ellentmondást nem tűrően ereszkedett a férfi karjára.

– Nem ír alá semmit, Barragán úr – mondta Emilia.

A bankár elnevette magát. – Kisasszony… vagyis Mrs. Salgado… maga egy orvos, aki elbújt a világ elől. Nincs semmilyen jogköre ebben a tartományban.

– Nincs jogköröm? – kérdezte Emilia hűvös mosollyal.

Kinyitotta a bőr orvosi táskáját, és nem az injekciós üvegcséket húzta elő, hanem egy nehéz, piros viaszpecséttel ellátott okiratot, amit a mexikóvárosi központi bíróságról hozott magával. A papír a De la Vega család vagyonkezelői és szövetségi ellenőri jogkörét tartalmazta a szövetségi bányászati zónákban.