– Három héttel ezelőtt, mielőtt északra utaztam volna, mint egyszerű tanár és orvos, a szövetségi pénzügyminisztérium kinevezett a bányászati útvonalak független auditorává – mondta Emilia, és a hangja becsapódott a szoba falai közé, mint egy dördülés. – Az Önök bankja törvénytelenül próbálja kisajátítani a völgy kistermelőinek földjeit. A papírok, amelyeket Mateo aláírt, nem érvényesek, mert a kamatláb-módosítás hiányzik a szövetségi nyilvántartásból. Ha maga vagy az emberei még egy lépést tesznek a birtokon belül, a szövetségi csendőrség nem Mateót, hanem Önöket fogja letartóztatni csalás és zsarolás miatt.
Barragán arca vörösből halálosan sápadttá vált. A bankárra nézett, aki zavartan lépett vissza az ajtó felé.
– Ez… ez lehetetlen – dadogta a bankár. – Maga lemondott a rangjáról!
– A rangomról lemondhatok – mondta Emilia –, de az igazságról és a családomról soha.
A fegyveres emberek lassan leengedték a puskáikat, és Barragán káromkodva, a sárt törölve az ajkáról sarkon fordult.
– Ez még nem a vége, De la Vega! – kiáltotta vissza a nyitott ajtóból. – A bíróságon találkozunk!
– Ott találkozunk, Barragán úr – válaszolta Emilia nyugodtan. – És vigye magával a hamis elszámolásait is.
Amikor a lovak patáinak zaja elhalt a távolban, a szobában újra csend lett. Esteban, a 14 éves fiú, aki anyja halála óta alig szólalt meg, lassan odalépett Emiliához, és megfogta a köténye szélét. Matilde és Inés összenéztek, majd a kiságy felé szaladtak, ahol Lupita épp most nyitotta ki a szemét, teljesen láztalanul.
Mateo a felesége előtt állt. A vállai megereszkedtek, a düh és a gyanakvás lassan átadta a helyét a mély, megrázó felismerésnek.
– Emilia… – suttogta Mateo, miközben a kezeibe temette az arcát. – Én… én azt hittem, te is csak egy vagy azok közül, akik kihasználnak minket. Azt hittem, a szegénységem miatt jöttél, hogy eljátszd a mártírt.
Emilia odalépett hozzá, és a kezét a férfi megkérgesedett tenyerébe csúsztatta.
