Kint a sötétben hirtelen egy fojtott kiáltás hallatszott, majd egy test zuhanása a fagyos sárra.
Mateo nem habozott tovább. Vállal betörte a résekkel teli faajtót, és kilépett a verandára, a puskáját a vállához emelve. A sötétben, a fenyők árnyéka között két alak mozgott. Az egyik a földön feküdt, mozdulatlanul, míg a másik a fák felérohant.
– Állj! – dörrent fel Mateo hangja, ami olyan volt, mint egy sziklaomlás a hegyek között.
A menekülő alak hátrafordult, és egy pillanatra villant a holdfényben egy kés pengéje, de mielőtt eldobhatta volna, a sötétből egy lövés dördült el. Aurelia lépett ki a küszöbére, a füstölgő revolverrel a kezében. A lövés pont a támadó lába mellett csapódott be a fába, mire a férfi felordított, és a sűrű erdő felé veszett.
Mateo visszalépett a verandára, és a fákzat alól előhúzott egy eszméletlen, átfagyott fiatal lányt – Isabelt, Aurelia húgát –, akinek a kabátja szakadt volt, és a homloka vérzett.
– Hozd be! Gyorsan, mielőtt megfagynak a sebei! – kiáltotta Aurelia, és máris a kandallóhoz sietett, hogy meleg vizet és tiszta rongyokat készítsen elő.
A következő két óra a tűz és a gyógyítás harca volt.
Aurelia az ölébe vette a húgát, a fekete, égett ujjaival olyan gyengédséggel tisztította le a sebeket, ami teljesen ellentmondott a rideg, kemény külsőjének. Mateo addig csendben őrködött az ajtónál, a puskáját tisztítva. A kunyhóban a vér szaga lassan keveredett a forró chili és a darált burgonya illatával, amit Aurelia korábban készített.
Isabel lassan kinyitotta a szemét. A szeme tele volt terrorral.
– Aurelia… megtalálták a házat… Don Lucio emberei voltak. Azt mondták, ha nem adom át a földet és az apánk hagyatékát, mindannyiunkat megölnek…
– Senki sem fog megölni senkit, Isabel – mondta Aurelia szilárd, megingathatatlan hangon, miközben a húga kezét fogta. – Itt vagy. Biztonságban vagy.
